Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)
TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben
7. Paul Cézanne: Dominique nagybácsi ügyvédi talárban / üncle Dominique wearing a gown, 1866. Neuj York, Metropolitan Museum of Art Cézanne és Rippl-Rónai vérmérsékletére és ízlésére nézve már önmagában véve az is árulkodó lehet, hogy önmagukra találásuk ekvivalens modelljét kiben lelték meg. Nem tekinthető merő véletlennek, még ha a későbbiekben ez a fajta választásuk kiegyenlítődött is, hogy Cézanne az apja portréjától (1863) elindított sorban csak férfiakat festett, Rippl-Rónai pedig a Nő fehérpettyes ruhában (1889. kat. sz.: 7.) megalkotásától kezdve túlnyomórészt nőket. Persze születtek a „fekete korszak"-ban is nagyszerű férfiportrék, de ez nem változtat azon a belső vonzalmon és önkéntelen fogékonyságon, amely egyiküket a minden tetszetősséget elkerülő, markáns, már-már megdöbbentően nyers kifejezés irányába sodorta, másikukat pedig a gyöngéd, a sejtelmes, az érzéki megjelenítésére predesztinálta. Egyetlen esztendő alatt Cézanne egymás után festette meg saját önarcképét, Antony Valabregue-nek a képmását, aki aix-i költő és kritikus, és egyben a festő fiatalkori barátja volt, valamint Dominique nagybácsit három különböző változatban. Mind az öt kép megegyezik abban, hogy rajtuk a sötét színek, többnyire a súlyos feketék a legdöbbenetesebb fehérekkel lépnek frigyre. A fehérek ugyanis nem puhák és áttetszőek, mint Manet-nál, hanem az egyes kompozíciókban érvényesülő manet-i reminiszcenciák ellenére vakolatszerűen darabosak, sprődek, ha lenne ilyen, azt mondhatnánk: ezek „fekete fehérek", olyan könyörtelen, agresszív, szinte démoni a kisugárzásuk. Van magukban a személyekben is valami riasztó, hiszen végtére is Cézanne romantikus indíttatású, morbid vagy erotikus csoportkompozícióival csaknem egy időben születtek, amikor Cézanne még kifejezést adott a benne fortyogó szenvedélyeknek. A portrékra azonban, hihetetlenül intenzív hatásuk ellenére is, inkább a szenvtelenség és a távolságtartó magukba merülés a jellemző, egy olyan lelki magatartás, amelyben nemcsak a befelé figyelés meditativ gesztusa van benne, hanem a külvilágtól való tudatos elkülönülés mogorva attitűdje is. Későbbi képeivel ellentétben Cézanne nem törődik a mély térrel: a sík felület elé kirajzolódó figurákban a három dimenzió kizárólag a hangsúlyossá váló, gesztikuláló kezekben érvényesül. A színek sem szabad folyamatossággal épülnek egymásba, mint később a számos reflexet felcsillantó „színformák" állandó változást sugalló nyitottságában, hanem vonalak zárják körül őket, melyek gátat vetnek annak, hogy sűrű masszájuk kibuggyanjon a kemény kontúrokból. A nagybácsi-portréknak a megfestés módján kívül van még egy különlegességük: jelmezt viselnek. Dominique nagybácsi hol ügyvédi talárban (7. kép), hol bojtos gyapjúsapkában, hol abbénak öltözve van ábrázolva, ami megfosztja őt a közvetlen természetességtől, és a megközelíthetetlen méltóság és a magány titokzatos aurájával övezi mintegy fenyegetően fölénk tornyosuló és roppant jelentőségteljessé váló alakját. Cézanne-nak az a kivételes képessége, hogy a motívumot monumentálissá tegye, mint ahogyan ez majd tájképein a Mont Sainte Victoire-ral, ezzel a köznapi látás számára érdektelen kis heggyel vagy csendéletein a nem kevésbé „átlagos" almákkal történt, már ezeken a korai férfiábrázolásokon megmutatkozott. Van azonban Cézanne-nak egy 1869-1870-ben festett kettős férfiportréja: Paul Alexis felolvas Zolának (8. kép), amelyen az imént említett arcmások komor monumentálisa, melyekben a courbet-i robosztusság és nyerseség hatása is kísértett, engedékenyebb formáknak adja át a helyét. A témának ezen a második megfogalmazásán (ugyanis két variációban készült el a kép), amely élesen elüt a számunkra most kevésbé releváns változattól, Zolát, aki maga is fehéres ruhát visel, egy fehér díványra ülteti Cézanne, mögéje pedig egy sötétbe nyíló ablakot fest, melyet zöld zsalugáter övez. Bal oldalt a fekete zakót viselő Alexis egy karosszékbe süppedve profilból látszik, kezében kézirata fehér lapjaival. Zola egész személyiségéből, ahogyan teljes szembenézetben a vázlatszerúen odakent díványon kuporog, Manet nagyon is reprezentatív Zola-portréjával ellentétben minden reprezentatív póz hiányzik. Mégis, az egész kompozíció megoldásában, a sötét és világos foltok gyöngéd feleselgetésében, a vékonyan felhordott festékrétegben és a sima felületek könnyedségében Manet hatása (Zola arcképe, a Balkon) egészen kézzelfogható. Miközben Cézanne pályakezdő éveinek legérzékenyebb szakaszában a korabeli realizmus emberábrázolásának szellemében festette meg a szűk környezetéből kiszemelt férfiportréit, addig Rippl, festészetének első számottevő tíz évében a pillanat hangulati esszenciájának alanyát kereste, és azt a nőkben találta meg. De a nőkre többféle értelemben is szüksége volt. Egyfelől úgy, ahogyan egy anyai szeretet melegében felnövő ifjú a női princípiumot a lét egyik legnagyobb ajándékának és csodájának tartja, és ami férfikorában is azt mondatja vele, hogy élettársa, Lazarine, „lénye jobbik fele".
