Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

Másfelől úgy, ahogyan a férfi számára örökké izgató talány marad a nő, akiben a nemisége a legvonzóbb és a leginspirálóbb, és akinek örökké a fénykörében akar élni. A nő mint a narkotikum forrása, melynek enyhe bódulata a művészi ihletnek is a serkentője! És a szerelem lehetősége, ami örökké megkísértheti egy asszony kö8. Paul Cézanne: Paul Alexis felolvas Zolának / Paul Alexis reading out to Zola, 1869-70. Säo Paulo, Museu de Arte zelségében! De a nő még egy fontos dolgot jelentett Rippl számára: magát a szépséget, az esztétikumot, és általa a művészetet vagy legalábbis a művészetnek azt a részét, amelynek egyik döntő kritériumát az esztétikumban vélte megtalálni. Nem csoda hát, ha a whistleri festészettel való találkozása sorsszerű volt. A whistleri eszmény és a japanizmus szellemében születtek meg a múlt század utolsó évtizedében Rippl varázslatos női figurái: a magas, karcsú és törékeny fehér- vagy feketeruhás asszonyok, amint hamvas, sápadt arccal az élet és a révület határmezsgyéjén hajladoztak. Miközben kissé hátracsukló, derékban szinte összeroppantott testük, merengő, moccanatlan profiljuk és egy félbemaradt mozdulat rebbenékenységét idéző kezük a végeérhetetlenné nyújtott pillanat örökkévalóságába merevítette őket, éteri átszellemítettségükben is felkeltették az erotika izgató légkörét (/Vő fehérpettyes ruhában, Karcsú nő vázával, Kalitkás nő, Rózsát tartó nő kat. sz.: 7., 28., 19., 20.). Ezek a nők azonban inkább voltak egy nőideál sűrítményei, mint meghatározott személyek portrészerű vonásokkal. így jelenségekké, olykor már jelenésekké lényegültek át, ahogyan artisztikus megformálásukban a vonalak kígyózó kalligráfiája összevonta a formákat, amelyek néhány, kényesen összeválogatott színfoltra - kék, zöld és fekete; barna és szürke; fekete és szürke; szürkésfehér és barna - redukálódtak. Esztétikai kifinomultságukkal és dekorativitásukkal így legalább annyira voltak egy-egy festői probléma hordozói, mint a jellegzetes századvégi hangulatok, az elvágyódás, a merengés vagy a melankólia megjelenítői. De ha egyéni karaktervonásokkal, pontosan azonosítható személyeket festett is Rippl: Gróf Andrássy Tivadarné, Madame Mazet, Piátsek Margit vagy Cléo de Merode rokona képmását (kat. sz.: 40., 32., 18., 45.), az ábrázolt személyek ugyanazt az éteri áttetszőséget vagy esetleg ugyanazt a kacér kétértelműséget (Madame Mazet) hordozták, mint tüneménnyé transzportált egész alakos női figurái. És ha az említett személyekről festett képek kitűnően megragadott portrék is voltak, elsőrendű fontosságuk abban merült ki, hogy Rippl saját női szépségeszményét és művészetről vallott szépségideálját egyaránt beléjük festhette. Nem véletlen, hogy az emberábrázolás szívszorító igazságához az Oreganyám vagy a Szüleim negyvenévi házasság után című megrendítő portréival jutott el (kat. sz.: 26. és 41.). A LÁTÁSMÓD PSZICHOLÓGIAI ÉS KÉPI KONZEKVENCIÁI Miközben Rippl-Rónainál a nő a szépség, az elegancia, a kecsesség és az izgató titokzatosság megejtően csábos teremtménye (voltaképpen a finom választékosság és a báj még öregasszonyaiból sem hiányzik), addig Cézanne modelljei közül mintha éppen a nők lennének azok, akik a „legrosszabbul járnak". A nők, és itt elsősorban a leggyakoribb modellről, Hortense Fiquet-ről van szó, nemcsak minden asszonyi vonzerőnek a híján vannak, hanem sutaságukban, olykor együgyűvé tompult arckifejezésükkel, furcsán megdermedt, merev tekintetükkel még átlelkesített teremtményeknek sem tekinthetők. Egyes interpretációk szerint azért történt ez így, mert Cézanne modelljeit a természet részének tekintette és úgy kezelte őket, mint egy megdőlt fát, egy kőrakást vagy egy tengeri öbölnek a csücskét (emlékezzünk csak a Festő munka közben című képre, mely Cézanne természettel való összeforrottságának az egyik legönfeledtebb és ezért fölöttébb hiteles megnyilvánulása!): grandiózusnak, tömegesnek, szoborszerűen moccanatlannak, időtlennek festve őket, ami miatt semmiféle személyességnek, különösen nem a pszichologizáló belterjességnek nem lehetett szerepe a létrejöttükben. Ennek a magyarázatnak is számottevő az igazságtartalma, amit csak tovább gazdagít az az észrevétel, hogy a mindig keze ügyébe eső élettárs, majd feleség sokszor nem is önmagáért, hanem a vele és benne kifejezhető festői gondolatok megvalósításáért lehetett a modellje, minthogy az a türelem és szolgálatkészség, amellyel Hortense alávetette magát a kínzóan hosszú üléseknek, kapóra jött a kínlódva dolgozó, örökösen töprengő és a végérvényes festői igazságot kereső mesternek. Ebben a tekintetben a modell tartalmának nem felel meg teljesen az, amit általában a képzőművészeti gyakorlatban értünk rajta. Hiszen nem feltétlenül azt a személyt jelenti, akit a festő ábrázol, hanem azt a személytelen lényt, amely a festői kísérletezés tárgya. Igy a modell jelentésébe ezúttal a próbabábu is beleértendő, és így aligha csodálkozhatunk rajta, hogy Hortense abban a szerepében, amelyet Cézanne osztott rá, mármint hogy egy-egy új festői elképzelését „rápróbálhassa",