Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - SZABADI Judit: A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben

SZABADI JÜDIT Ti EMPERAMENTÜM ÉS ÍZLÉS Noha Rippl-Rónai több mint húsz évvel volt fiatalabb Cézanne-nál, pályájuknak volt egy olyan, egymást idő­ben átfedő szakasza, amikor mindketten kiforrott esztéti­kai meggyőződéstől áthatott képeiket festették, és műter­meik fölé csaknem mindvé­gig ugyanaz a párizsi vagy legalábbis franciaországi ég borult. Mindebből nem sok minden következne, hiszen az emberi életek egyidejű­ségében alig van másnak szerepe, mint a véletlennek, hacsak valami emberen kívüli erő által nem nő a dolog a sorsszerűség rangjára. Dehát az ő találkozásuk nem vált sorsszerűvé, mint ahogy az Baudelaire és Mallarmé, Verlaine és Rimbaud vagy Gauguin és Van Gogh eseté­ben történt. Épp hogy csak tudtak egymásról, aligha­nem azonban csak Rippl-Rónai tudott Cézanne-ról, minthogy felkereste műtermében a provence-i mestert. Az a néhány halovány mondat, amelyet erről a látoga­tásról Emlékezéseiben a papírra vetett, elárulja, hogy a találkozás nem volt egyéb, mint egy érdektelenségbe fulladt epizód; Cézanne lénye - minthogy „a szót nehe­zen adta ki magából", és Rippl egyetlen képét sem lát­hatta a falakon - mindenesetre homályban maradt. Hogy mégis felmerül művészetük összevetésének az ideája, pontosabban, nem is a művészetüké, hanem an­nak egyik aspektusáé, az éppen a távolságukból, a kü­lönbözőségükből fakad, abból a csöppet sem elhanya­golható eltérésből, amely az élet és a festészet csaknem ellentétes értelmezésének következményeként oly más­sá tette modelljeik vizuális megjelenítését és egyszer­smind jelentését. És miközben ez a másság annyira szembeszökő, hogy benne és általa akár a művészet új etapja is felsejlik, mintegy rejtettebb vonulatként akad­nak finom összecsengések, egymás felé divergáló hajla­tok is emberábrázoló művészetükben. Ha a legfelszínibb vetületében nézzük ezt a kérdést, tehát arra gondolunk, hogy kit festettek meg, kit válasz­tottak modellül (eltekintve itt most Cézanne személyte­len, de csaknem egész pályáját végigkísérő modelljeitől: a fürdőzőktől, akik egy merőben új nézőpont képvise­lőiként most nem lehetnek ennek az összehasonlításnak a tárgyai), általában ugyanazok a személyek jöttek szá­mításba mindkettejüknél. Az első körben a szűk család: apjuk, anyjuk, feleségük, gyermekük, de testvéreik, illet­ve a nagybácsik és a nagynénik is, majd művész és gyűjtő barátok, fiatal nők és öregasszonyok, azután több ízben is önmaguk, főként Cézanne életművében az egész pályáját végigkísérő önarcképpel. Lehet, hogy A festői személyiség és látásmód megnyilatkozása Rippl-Rónai és Cézanne modelljeiben Rippl-Rónai ugyanakkor sokkal több fiatal nőt festett, Cézanne pedig élete vége fe­lé sok provence-i parasztot és farmert, de Cézanne 24 alkalommal választotta mo­dellül feleségét, Hortense Fiquet-t, ami annak ellené­re, hogy Hortense-t többnyi­re nem veszi körül a nőies­ség gyöngéd aurája, csupán a festés tárgyát nézve ismét közelíti egymáshoz válasz­tott modelljeik típusát és arányát. De hát nem a számszerű­ség érdekes itt, és önmagá­ban még az sem, hogy a család- és otthonkedvelő, ugyanakkor pedig a társaságot is örömmel fogadó Rippl, akinek kedélyében megnyerőén keveredett a ma­gánélet intimitása, a jovialités és a társasági charme, többnyire ugyanazokkal a modellekkel „dolgozott", mint az emberektől visszahúzódó, morózus, szófukar, „csak önmagának való" Cézanne. Hiszen a modellválasztás rokonsága elsősorban nyílván abból fakadt, hogy a leg­kézenfekvőbb volt megfesteniük a családtagokat és a művész barátokat. Mégis könnyen lehet, hogy ezt az egybeesést nem lehet ennyire evidensnek tekinteni, és az értelmezés szempontjából teljesen lebecsülni, hiszen leggyakoribb modelljeik lehettek volna deviáns szemé­lyek is: őrültek vagy abszintivók, prostituáltak vagy cir­kuszi komédiások (Cézanne festett is harlequint és bo­hócot!) vagy egyszerűen csak a társadalom számkive­tettjei, szegény emberek, koldusok, hajléktalanok vagy a fizikai munkában elgyötört, üres tekintetű munkásem­berek, mint ahogy ez Daumier tragikus sugallatú festé­szetében történt. A nagypolgár Degas tőzsdeügynököket, gyapotke­reskedőket, balett-táncosnőket, masamódokat és abszintivókat festett, az arisztokrata Toulouse-Lautrec pedig a kuplerájok prostituáltjait és a zenés kávéházak kánkántáncosnőit, az éjszakai mulatók híres, ha nem éppen hírhedt sztárjait. Ez a néhány, csaknem találomra kiragadott példa is jelzi, hogy ami kézenfekvő, még nem magától értetődő, és így a modellválasztás rokonságának ténye önmagá­ban sem közömbös fontosságú. De különösen nem kö­zömbös akkor, ha az érdeklődés tárgyának egybecsen­gése olyan átvilágító erejű tényezővé válik, amely ahhoz járul hozzá, hogy általa még szembetűnőbbnek, szinte meghökkentőbbnek lássék: mennyire eltérő emberi és festői érzékenységet hordoznak emberábrázolásuk „azonos" szereplői. Van Cézanne és Rippl-Rónai pályáján egy-egy olyan pillanat, amikor önkéntelenül - hiszen ezekből a képeik­ből minden programszerűség hiányzik - kinyilvánítják

Next

/
Oldalképek
Tartalom