Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei
Vetsei József 40 ódája {Függelék 11/2) a béke dicséretével indul. Magyarországra az örökös háborúk miatt Mátyás fellépéséig nem szívesen jöttek a Helikon múzsái. A jelen azonban az örökös „tsínosodásé" 41 , s Ferenc király érdeme, hogy az elhunyt Csokonai most borostyánnal övezett szobrot kaphat. Hasonlóképp dicséretet érdemel József nádor, aki az ő példáját követve a szelíd tudósokat, azaz a művészeket is koszorúval tünteti ki. A vers szerzője szerint az ő kegyelmükből metszhette márványba Ferenczy a Vitéznek, azaz Csokonainak a mellképét. Ezért a tettéért Calliope, a költészet múzsája ezennel őt, a szobrászt is megkoszorúzza. Csokonai és Ferenczy neve összenőtt: míg a költő versét hazánkban olvassák, addig megörökítőjét is emlegetni fogják. A két versben valósággal halmozódnak a horatiusi reminiszcenciák és a dicsőítés klasszikus közhelyei. Rajtuk keresztül bepillanthatunk a múlt század eleji iskolai nevelés latínitasra és humanitásra alapozott eszmevilágába. A minta követése tudatos irodalmi vállalkozás: Horatius kultikus tisztelete és utánzása jellemezte a 18. század végén virágzott deákos költészetet,* 2 melynek késői hajtásai a fenti ódák. Egy szobor ünnepélyes elhelyezésére készültek, tehát alkalmi költemények, melyekben a kor szokása szerint inkább a kisebb reményű vagy kezdő poéták próbálták ki magukat. Az alkalmi versek kritikáját már maga Csokonai megadta. Ezeket szerinte a németek is csúfondárosan nevezik Geiegenheitsgedichíeknek, s mindig gyanúsak, de legalábbis ritkán szerencsések. Előkelő vendég érkezése, győzelmi ünnep, születés, házasodás, búcsúzás Csokonai szerint mind-mind „a fogadatlan bárdusokat", „a Helikon bodzás tövében kézimunkát űző versgyártókat" szorítja hirtelen munkára. Pedig a költészethez, mondja, akárcsak a szépmesterségekhez, zseni kell, valamint jókedv - amit a német Launének mond -, képzelet és helyes ítélet. 43 Ezek a deákos buzgalommal írt, jámbor versek Ferenczyben éppen nem a szabad képzelettel szárnyaló géniuszt énekelték meg. Az antik-antikizáló értékeken csüngő, szolid művész típusát magasztalták, aki hírnevéért, előmeneteléért etikettszerűén tartozik hálával mecénásainak, a feljebbvaló notabilitásoknak, az udvarnak és az uralkodónak is. Valóban letűnőfélben lévő eszmevilág volt ez az 1820-as években, az alkotói individuum egyre erőteljesebb érvényesülésének idején, de Ferenczy ebbe nőtt bele, és lényegében később sem lépett ki belőle. Magyarországra való visszaérkezése után, 1824-től meg is tört a sikersorozat. Bíztatást ugyan - főleg íróktól - kapott még a folytatásra, de ő nem tudott túllépni azon a tényen, hogy Pest és Buda nem Róma, hogy az ő művészi nyelvét itt egyre kevésbé beszélik, az új mércével mérő kor viszont nem tudott nem túllépni őrajta. Akadémiai taggá választása formalitás volt; a Rómában szerzett érdemek után ez megillette őt. A sok kudarccal megterhelt életmű félbe is szakadt, amikor 1847-ben Ferenczy végleg visszavonult szülővárosába. Az a műteremként szolgáló kerti lak, mely Ferenczy 1856-ban bekövetkezett halála után az utolsó műveket érintetlenül őrizte, mint fel sem avatott, szomorú emlékhely élt a köztudatban. Győry Vilmos 44 a Vasárnapi Újság 1862. évfolyamának 3. számában verset írt hozzá {Függelék III.), amit Jankó János rajza illusztrált (3. kép). A jambusokba és rímekbe szedett elégia a művésztől utoljára lakott szent helynek és befejezetlen műveinek, ereklyéinek romantikus hangú dicsérete, mely az idő és a feledés kárhoztatásával, illetve az emlékezésre való buzdítással zárul. A földön heverő kődarabok a múló dicsőség szimbólumai. Azt a jelentést hordozzák, amit a művészet történetében a romok testesítettek meg: a pusztulás jelképei. A törött oszlop, a félig kész emberfej, a hiányos féldombormű-tábla - akár saját kezű alkotás, akár gyűjtött régiség - már az enyészetéi. Az „ércnél maradandóbb emlékmű" eszméje itt elveszíti horatiusi feltétlenségét: a művész és keze munkája csak akkor halhatatlan, ha a nemzet úgy tekint rájuk, mint saját kincseire, és megbecsüli őket. A versben Ferenczy tragikusan felmagasztalt alakjára is utalás történik. Képszerűén idézi őt a törött fatörzs, melyet már hiába fut be repkény, azaz babér. A beteljesedés és a „pártolás" az élőnek kell, mondja pátosszal a költő, mert ennek hiánya az alkotót pusztulásba sodorhatja. A művész alakját szakrális képzetkörbe emelő, érzelmes-kesergő hangú vers utólagos igazságszolgáltatás Ferenczynek. Az egykori megkoszorúztatás triumfáló motívuma nem illett bele, ha emléke élt is még. Az agitatív passzusok arra utalnak, hogy a költemény nem a hivatalos kultúrpolitika megrendelésére készült, talán inkább annak presszionálására, de mindenképpen privát hódolatból, vagy a közönségben élő kegyelet érzésének tolmácsolására. 2. Ferenczy István: Csokonai képmása, 1818 (márvány, 60 cm, Debrecen, Református Kollégium Gyűjteménye) István Ferenczy: Bildnis von Csokonai, 1818 (Marmor, 60 cm, Debrecen, Sammlung des Reformierten Kollegiums)
