Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
KATALÓGUS / KATALOG - II. Egyesületi műpártolás
Bibliophilen Apponyi und seinen Oheim Károly Ráth zum Kunstsammeln angeregt. Mit seinem außerordentlich weiten geistigen Horizont interessierte er sich als Sammler für alte Graphiken und Bücher genauso wie für Gemälde und Produkte des Kunstgewerbes und sogar für Antiquitäten. Aus dem Nachlaß organisierte die Witwe ein Museum, die leider in den fünfziger Jahren unseres Jahrhunderts in die staatlichen Museen eingegliedert wurde, so daß der ursprüngliche Charakter dieser Sammlung, die auch das reiche Milieu der bürgerlichen Kunstsammlung des vorigen Jahrhunderts hätte bewahren können, ein für allemal verlorenging. György Ráth nahm auch an der Tätigkeit von Bildungs- und Kunstvereinen teil. In der Gesellschaft für Bildende Kunst war er ab 1863 Vorstandsmitglied, und von 1870 bis zu seiner Abdankung im Jahre 1878 deren Vorsitzender. Die erste Kunsthalle der Gesellschaft für Bildende Kunst und die Alte Musikakademie wurden im Ergebnis seiner Bemühungen auf einem Doppelgrundstück in der Sugárút (Radialstraße) errichtet, auch der Erwerb der Grundstücke ist mit dem Namen György Ráth verbunden. Nach seiner Abdankung wollte er in der Kunstförderung mit seinem persönlichem Beispiel vorangehen und stiftete mit einem Grundkapital von 5000 Gulden am 24. April 1 880 den György-Ráth-Preis. Der Stifter wünschte die ausgeglichene Entwicklung der unterschiedlichsten Gattungen zu ermöglichen, daher wurde der Preis in jährlichem Wechsel mal für Historienbilder oder Genrebilder, mal für Landschaften, Tierbilder oder Stilleben ausgeschrieben. Der György-Ráth-Preis unterschied sich von den übrigen Preisen auch durch die Voraussetzungen der Bewertung: die in geheimem Wahlgang gewählte neunköpfige Jury mußte mehrheitlich aus Kunstverständigen bestehen. Der gesellschaftliche „Rang" dieses Preises blieb hinter den Preisen von Gesellschaften und den staatlichen Goldmedaillen freilich zurück, war aber der erste, bei dem mehrere Gattungen gefördert wurden, die im traditionellen Sinne des Akademismus als minderwertig galten. K. S. II. 4b. 1. AGGHÁZY GYULA (1850-1919) Tereiére 1881 Plausch 1881 olaj, vászon; 1 07 x 1 46 cm j. n. Aggházy Gyula 1875-ben az elsők között fordult meg rendszeresen Szolnokon, az ott már az 50-es évektől dolgozó osztrák Pettenkofen, Raffalt és a többiek nyomában, Terefere című nagyobbszabású zsánerképét azonban nem ott, hanem Somogyban festette 1881-ben. A somogyi környezetre utal a menyecskék viselete, de a szoba berendezése, a szemeskályha jellegzetes formája is. A festők ekkor - Aggházyhoz hasonlóan - néprajzi szempontból is hiteles ábrázolásra törekedtek, s ezért helyszíni modelltanulmányok alapján festették meg a műteremben az efféle képeket. Aggházy képén a fonóházban beszélgető, tereferélő asszonyok, leányok kedélyes csoportját láthatjuk: köznapi jelenetet - melyből természetes módon minden drámai elem hiányzik - állít elénk a festő. A Terefere sikerét nemcsak az jelzi, hogy elnyerte vele az első ízben 1881-ben kiadott Ráth György-díjat, hanem az is, hogy képét 1883-ban megvásárolták az Országos Képtár számára, továbbá műlapként is kiadták ugyanebben az évben (Goupil et Comp, fénymetszetében). A műlapot kísérő leírás szerint (lásd: Szmrecsányi Miklós: Jegyzőkönyvek az 1882. évi pályázatk elbírálása tárgyában. In: Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Közleményei 1883. évre) Aggházy képe azt tanúsítja, hogy „a nemzeti légkör éltető behatása alatt, nemzeti talajban gyökerezve, fejleszti legszebb virágait" a magyar művészet. Hogy elhárítsa a népies tárgykörrel szembeni esetleges kifogásokat, hozzáfűzi még, hogy a festő másik művét, a Lacikonyhál a felesége vette meg, ami bizonyítja Aggházy képeinek s a magyar népéletkép-festésnek „udvarképességét" is. Aggházy tehetségét azzal is alátámasztja a buzgó társulati titkár (Szmrecsányi), hogy a fiatal festő 1874-ben tíz hónapon át növendéke volt Párizsban Munkácsynak is, és így - véli - a magyar festészeti iskolához tartozó művészről van szó. Irodalom Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Közleményei 1882. évre, 70; ua. 1883. évre, 75-79; Ezredéves Országos Kiállítás 1896, kat. sz. 943; Lyka 1982 2 (1951), 50-60; Cennerné 1991, 130; Szabadi 1993, 190.
