Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

KATALÓGUS / KATALOG - I. Művészkultusz a 19. században

I. MÜVÉSZKULTUSZ A 19. SZÁZADBAN 1. Művészet-allegóriák és müvész-zsánerek, 1820-1900 A 19. század festőinek a művészetről, s közelebbről a festészetről vallott felfogását a művészeti témájú allegorikus vagy zsánerképekből is megismerhetjük. Noha e korban, s különösen a század első felében, a művészek többsége mintegy iparosként működött, megőrizve a céhes viszonyok sok vonását is (kat. sz. I. 1. 6.), a művészetről vallott eszményeiket többnyire az akadémiai hagyományok alapján jelenítették meg. E hagyománynak megfelelően a festészet és a költészet rokon műfajok: a festők pedig gyakran a költők attitűdjével jelennek meg. Mint azt a nagyhatású Johann Georg Sulzer is kifejtette Allgemeine Theorie der Schönen Künste (1771) című művében, a festészet és a költészet rokonságának alapja az emberi fantázia működésében rejlik. Az isteni eredetű művészi géniusz a fantáziában jelenik meg, a fantázia segítségével ölt testet. A fantáziáról szóló tanításnak fontos mozzanata az isteni szépség iránt a lélekben feltámadó vágy vagy szeretet. Ebben az értelemben ábrázolták a művészetallegóriákon az ihletettség vagy a szép iránti lelkesülés kifejezésére Ámor és Psyche alakját. Az Akadémia dísztermének boltozatára a költészet babérkoszorús, lantos, szárnyas alakja került, mellette Ámor látható amint „a köznapiakon felülemelkedő s a lepkeszárnyas Psyche alakjában ábrázolt lelket magával ragadja" (Lötz Károly freskójáról, Divald 1912, 44). A fantázia mint a „tudományok és művészetek teremtő anyja" központi alakja a Nemzeti Múzeum lépcsőházi freskódíszének is: a fantázia szárnyas géniuszát „működéseinek" allegóriái: az Észlelés - a Hagyomány - az Ihletettség - s a Szép iránti Lelkesülés alakjai veszik közre (Lötz Károly 1875, kat. sz. I. 1. 1.). A művészi géniusz magasrendű működésének szimbólumait nemcsak a közintézmények díszítésénél, hanem a polgárházak dekorációjánál is bőségesen alkalmazták, ezek példájaként itt csak a Wodianer-palota mennyezetképének vázlatát mutathatjuk be (Lötz Károly 1889, kat. sz. I. 1. 5.) Az akadémiai tanítás szerint a művészetek támogatása az uralkodók fontos feladatai közé tartozik. Támogatni kell a művészetet egyrészt azért, mert az a közerkölcsök nevelésének eszköze, másrészt azért is, mert az a nemzeti gazdagodás és gyarapodás biztosítéka. Ilyen értelemben ábrázolja például a „kis magyar géniuszt" Balkay Pál allegóriája (kat. sz. I. 1. 7.), s ezért esett a választás a Tudományos Akadémia dísztermében a nemzeti uralkodók műpártolásának ábrázolására, a támogatott nemzeti művészet históriai jeleneteire (kat. sz. I. 1. 8. és I. 1. 9.). E képeken is megfigyelhető, hogy az uralkodó és művészei „egyenrangú" társaságot képeznek, a művész - géniusza által - eredendően a szellem nemesei közé tartozik. E jelenetek kicsengése 1880 körül az volt, hogy a mai „festőfejedelmek" ugyanazon nemesi „gens" tagjai, mint a régebbiek, s a régi mesterek a maiak számára példák, nemcsak alkotásaikkal, hanem magasztos életvitelükkel is. A reneszánsz festőhéroszai életrekelnek a Kunsthistorisches Museum lépcsőházának allegorikus mennyezetképén (Munkácsy Mihály 1890, kat. sz. I. 1. 2.), vagy a műtermeket ábrázoló zsánerképeken (kat. sz. I. 1. 13.). E szcénák tanúsága szerint a művészek társadalmon kívül - felette vagy alatta - állnak. A „festőfejedelem" és a konvenciók által nem korlátozott „bohém" egyazon eszme, az autonóm művész eszményének szülötte. Mindkét formához megtalálhatjuk a históriai előképeket is: a művészfejedelmek életét Raffaello, Michelangelo, Tiziano vagy Rubens jelenítik meg, a bohém-mentalitást pedig Salvator Rosa, Benvenuto Cellini vagy Caravaggio regényes sorsának állomásai szemléltetik.(kat. sz. I. 1. 14.). A 19. századi festőket is kétféle szerepben láthatjuk: előkelő műtermükben, a társasági élet központjaiként, laudációk és ünneplés közepette (kat. sz. II. 4a. 4.), vagy szegénységben és elhagyatottságban, vívódó művészként, konvenciókat nem tisztelő cigányként, magányos bohémként, sőt bohócként (kat. sz. I. 1. 17.). A század vége felé ez utóbbi művész-szerep látszott a hitelesebbnek és aktuálisabbnak, ám a nyomorgó bohém éppúgy „törvényteremtő" , mint művészfejedelem elődje. Ezt fejezik ki a századvég művész-próféta ábrázolásai, gondoljunk csak Ferenczy Károly Hegyibeszédére (MNG állandó kiállítás), vagy az itt kiállított Réti-képre, az Utolsó vacsora analógiájára megfestett múvészasztal jelenetére (kat. sz. I. 1. 18.). A századforduló modernjei nemcsak a régi vallásos témák újszerű parafrázisaival fejezték ki újfajta kapcsolatukat a művészethez, hanem azokkal a zsánerszerűséget mindinkább háttérbe szorító jelenetekkel is, amelyek a festő és modell, a festő és a „szép természet" együttes létét, kapcsolatát rögzítik a kép vásznán (kat. sz. I. 1. 19.). S. K.