Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - VESZPRÉMI Nóra: Virtuóz táncos az álarcosbálon. Borsos József stílusáról

igazán értékelni, miközben egy Barabást vagy Marastonit égbe emel.

86 1855-ben azonban már csalódottan írja, hogy az egykor ígéretes Borsos megelégedett azzal, hogy„polgári arcképfestővé" váljon, és már csak a csendélet terén nyújt igazán kitűnőt.

87 Ismerős a csendélet említése, de ezúttal nem az a gond, hogy Borsos a magasabb műfajokban is csak csendéletszerűt tud nyújtani, hanem az, hogy a megélhetés végett megmaradt az alacsonyabb műfajoknál - nem a tehetség hiányzik, hanem az akarat. 1862-ben aztán részletesebben is kifejti ezt: „Borsos József (ejtsd: Borschosch), szül. 1822 körül, Ammerling tanítványa, évek óta Bécsben él, nem csak a Monarchiában az egyik legjelentősebb csendéletfestő, nagyon keresettek az olajportréi, több zsánerkép által is ismert, mert ezek metszetek és litográfiák útján igen népszerűvé váltak. Egyik leghíresebb ideálképe volt 1846-ban A várakozó [Die Erwartende], később a Lányok bál után. Majdnem minden osztrák gavallér tulajdonában van egy kompozíció vagy arckép Borsostól, mivel munkái ezekben a körökben igen keresettek, és ő az egyik legjobban megfizetett művész Bécsben. Kezdetben tehetsége különös reményeket keltett, rendkívülit ígért, de végül csak a maga nemében kiváló, de konvencionális - viszont jómódú - arcképfestő lett belőle."

88 Azért is fontos számunkra ez a forrás, mert azt sejteti, hogy Borsos népszerűbb volt a korabeli Bécsben, mint ahogyan az a kritikákból tűnik. Ez a népszerűség azonban Kertbeny szerint azzal járt, hogy Borsosnak le kellett mondania arról, hogy igazán kibontakoztathassa a tehetségét; ehelyett túlságosan is igazodott a nagyközönség elvárásaihoz. Olyan korban vagyunk, amelyben - a romantika különféle áramlatainak közkinccsé válása révén - a kritikusok egyszerre várták el a művészektől, hogy közérthetők, népszerűek és hogy egyéniek, formabontók legyenek, hogy részt vegyenek a művészeti élet nyilvánosságában, és hogy megőrizzék az autonómiájukat. Borsos, legalábbis Kertbeny és sok más kortárs szemében, nem tudta ezt megvalósítani. 1846-ban Kertbeny még költőiségéért magasztalta a művészt, 1862-ben viszont már a „konvencionális" az a jelző, amit találónak érez. Eszerint a „szellemet" az ölte ki Borsos munkáiból, hogy formai és stiláris szempontból alkalmazkodott „azoknak a [jómódú] köröknek"az elvárásaihoz. A bécsi kritika Borsos iránti érdeklődésének hanyatlása valószínűleg nem ennek a következménye; a jelenségre kielégítő magyarázatot nyújt a nagyobb verseny, vagyis hogy Borsos elveszett a hasonló tehetségek között. Pesten azonban a Borsos által kiállított, többalakos, nagyszabású, kiváló technikával megfestett életképek különlegességnek számítottak a mezőnyben. A kritikák általában hosszan ki is térnek Borsos képeire - csakhogy nem mindig hízelgőén.Túl egyszerű lenne fanyalgásukat azzal magyarázni, hogy Borsos Bécsben élt, és már nem is igazán számított magyar festőnek, noha tény, hogy az efféle részrehajlás, a kettős mérce igen gyakran kimondva is jelen volt a kor magyar művészeti írásaiban. Talán megalapozottabban ítélhetünk, ha megpróbáljuk Borsost párhuzamba állítani az akkori legtekintélyesebb hazai művésszel, Barabás Miklóssal.

89 Amint Kertbeny is írta, a közvélemény nagy része már a 40-es években Borsos elé helyezte Barabást. Maga Kertbeny viszont ebben a Borsost magasztaló 1846-os írásban nagyon kemény szavakkal nyilatkozik Barabásról: ő csupán egy túlértékelt, szorgalmas, de szellemtelen, maníros mester, aki ugyan megteremtette a nemzeti zsánerképet, de olyan színvonalon, hogy ebben sincs köszönet.

90 1862-ben már nem ennyire elutasító, de még mindig számos negatív vonást sorol fel; Barabás fő érdemeként azt emeli ki, hogy rengeteg jelentős személyiség arcképét örökítette meg, nemcsak olajban és akvarellben, hanem széles körben terjeszthető litográfiákon is.

91 Távolságtartása ellenére Kertbeny mindkét esetben azt fogalmazta meg, ami Barabásnak mint a nyilvánosságban létező művésznek a legfontosabb vonása volt: szinte együtt lélegzett a magyarországi kulturális élettel, sokrétű művészetszervező tevékenységet folytatott, miközben a kortársak egész műfajok megteremtését kötötték a nevéhez, és szinte az összes híresség arcvonásait az ő képeiről lehetett megismerni. Barabás intézmény volt, és a pesti nyilvánosság a magáénak érezte. Egyetlen sokatmondó példa bizonyítsa most ezt. 1851-ben, amikor Borsos a Lányok bál utánt bemutatta a Pesti Műegylet kiállításán, Barabás egyik képe is nagy feltűnést keltett. A festmény a művész három kislányát ábrázolja egy hintával (33. kép). A Lányok bál után című képnél sokkal egyszerűbb, meghitt hangulatú kompozíció a - Borsos képét felemásan megítélő - kritikusok osztatlan lelkesedésével találkozott. A Borsost is méltató Remény szerint: „gyönyörű alakjai mindent felülmúlnak, a mit e nemben láthatánk. [...] A gyerme33. BARABÁS MIKLÓS: A művész leányai, 1849. Magántulajdon