Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)

Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása

1938-tól kezdve „eltűnik" Szentendre Vajda művészetéből. Helyét meghatározhatatlan tájak veszik át, ahogy az önarcképeket, portrékat, Krisztusokat és Madonnákat hol vigyorgó, hol vicsorgó, de mindenképpen félelmetes, különös maszkok, maszkokkal kombinált lények váltják fel. A maszkok, s általában a törzsi kultúrák művészete mindig is vonzották Vajdát. Tudjuk, hogy párizsi tartózkodása alatt kedves múzeuma nem a Louvre, hanem a páratlan etnográfiai anyagot felhalmozó Musée d'Etnographie du Trocadéro (a későbbi Musée de l'Homme) volt, könyvtárában, olvasmányai közt számos ilyen tárgyú mű szerepelt, s minden bizonnyal ismerte a budapesti Néprajzi Múzeum meglehetősen gazdag óceániai gyűjteményét is. Közvetlen hatásról azonban talán csak néhány mű esetében (pl. Maszk belső tájjal) lehet szó. A gyűjteményekben s könyvekben tanulmányozott maszkok inkább kiindulópontul, a transzcendens vonatkozások inspirációs forrásául szolgáltak számára. A szakirodalom ezért maszkokként tartja számon az ide tartozó műveket, pedig legtöbbjük nem visel álarcot, valódi ábrázatukat eltakaró szerkezetet. Ezek az emberi-állati-démoni összetevőkből alkotott lények leginkább önmagukat, a bennük rejlő transzcendens, irracionális entitást képviselik. Mint ilyenek, a senkiföldjén állnak: már nem emberek, de gesztusaikban, fintoraikban, vicsorgásukban, bamba vagy gonosz tekintetükben még ott az evilági élet visszfénye is, ám mindenképpen a létezés valamiféle nyugtalanító, tudatosan fel nem térképezhető tartományáról tudósítanak. A sorozat legtöbb műve pasztellel készült. Korábbi pasztellsorozataival ellentétben, ahol színes, egynemű felületekben gondolkozik, itt kihasználja a technikában rejlő lehetőségeket: a démoni, acsargó pofák gazdag színezésű, gyönyörűen irizáló felületeken bontakoznak ki, a vészjósló tartalmak megejtően szép csomagolásban jelentkeznek. A művész mindezzel nem tompítja a képek erejét, de nem csábít a gonoszban való gyönyörködésre sem, inkább nyugtalanító ellentétet teremt az ábrázolás tartalma s mikéntje között. Az elmosódó, áttűnő arcok-maszkok (Zöld bohócmaszk, Szivárványmaszk) a szürrealista fotográfia Vajda által is ismert egymásra exponált, elcsúsztatott portréira (Tabard, Schad, Parry) emlékeztetnek. A sorozat további darabjain lassan eltűnik a „maszkok" antropomorf jellege, a fejek szabálytalan körvonalú elliptikus formákká módosulnak. Szétcsúsznak, átalakulnak az arcformák, helyükre vonalak, tetoválásra emlékeztető foltok, ornamens-töredékek kerülnek. Ezzel párhuzamosan elveszítik riasztó, nyugtalanságot keltő karakterüket, ám idegenné válnak, nincs közük többé az emberi világhoz. Lebegni kezdenek, üres tájak fölött, bizonytalan téri helyzetekben. Nem szorongásokat, félelmeket közvetítenek többé, hanem egy más, megszokott koordinátáinkon túli világról adnak hírt. IX, Maszkok