Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)
Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása
A „maszkokból" átalakult alakzatok már Vajda művészetének újabb periódusát készítik elő. Az 1938-1939 között keletkezett ceruza-, szén-, tusrajzok, pasztellek és temperák közös nevezőjét nem könnyű megtalálni. Nehezen értelmezhető tájtöredékek, szörnyek és koponyák, hajfonatok, létrák, holdak kavarognak a műveken, Legfontosabb meghatározójuk talán az idegenség lehetne: nem nyújtanak igazán fogódzókat mindennapi tapasztalataink számára. Mintha egy, a történelem előtti (utáni?) kor javarészt szétszóródott, töredékeire hullott leleteit tárná fel a művész. Akár a régész, rögzíti a helyszínen fellelhető nyomokat, de azok értelmezése, kontextusba helyezése azonban még nem lehetséges. E szerteágazó műcsoporton belül azonban megkülönböztethetünk néhány vonulatot. Ilyen például a kvázi-tájképek sorozata. Fontos megjegyezni, hogy a szentendrei program kialakulása során Vajda tudatosan elvetette a tájképet, mint elképzeléséhez képest túl szervetlen, esetleges tematikát. Most sem kötődik valóságos helyszínekhez, imaginárius tereket hoz létre, mint például egyik főműve, az Északi táj esetében. A horizontvonallal szürkéskék és barna felületekre osztott képen talányos, napra, sziklára, jéghegyre egyaránt emlékeztető formák között egy szálkás, hajóroncsra hasonlító forma lebeg. Az individuális lét törékenységének, a természet megközelíthetetlenségének s az ebből fakadó végletes magánynak a kapcsolatát Caspar David Friedrich tengeri tájképei óta aligha érzékeltette mű ilyen, egyszerre szívszorító és rideg gyengédséggel. Más képein - immár nyíltan - „előjönnek a szörnyek". A vízfejű, szárnyas lény ezüst talajon lépked, küklopszok, bagoly- és békafejű bestiák tűnnek elő. Ez a sereglet ugyan nem teljesen előzmény nélküli Vajda művészetében - gondoljunk a korábbi időszak üres szemű madaraira -, de nyilvánvaló, hogy Vajda most tényleg „nem enged az érzésekből", kinyilvánítja szorongásait, félelmeit. Legtöbbször persze uralkodni tud rajtuk. Erre a korszakára inkább a József Attila-i „az ember végül homokos / szomorú, vizes síkra ér" fémjelezte magatartás lesz jellemző. Vajda is „szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". A gesztus mögött rejlő, objektivitásra törő hűvösség lesz műveinek alaphangja. Az emberi láb nem taposta tájak és a szörnygaléria mellett mintha a művészet korai, primer megnyilvánulási formái foglalkoztatnák, a barlangfestmények, a sziklarajzok, a fakéregre vagy állatbőrökre kerülő ornamensek. Több művön (Fekete torzó, Kompozíció cinóberrel) az ausztrál őslakók ún. röntgensugaras stílusának hatása is érzékelhető, más alkotásokon az észak-amerikai indiánok által alkalmazott motívumokon túl azok szimbólumvilágát is felhasználhatónak érzi. Ha 1935-1937-ben Vajda az athoszi kolostorok névtelen festő-szerzetesével azonosította magát, úgy most egy aboriginális alkotó vagy egy hopi kézműves szerepét vállalja fel. Úgy tesz, mint aki nem vesz tudomást az utolsó pár ezer év művészeti fejleményeiről, úgy tesz, mintha újra akarná kezdeni. Úgy tesz, de reflektáltságát mégse tudja meg nem törX, Nem evilági tájakon Művek 1938-1939 között