Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vajda Lajos (1908–1941) kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/6)
Pataki Gábor: Párduc és liliom. Vajda Lajos kiállítása
Ehhez viszont meg kellett találni a megfelelő módszert, hiszen az elemek önmagukban fontosak lehettek ugyan, világképet azonban csak szervessé ízesülve tudtak teremteni. Vajda metódusát „transzparens montázsnak" nevezhetnénk. Két, általa eddig is sikerrel gyakorolt eljárás, a biztos kézzel húzott vonalrajz s a kollázsain is szereplő montázstechnika ötvözetéről van szó, arról a kísérletről, „hogy különböző tárgyak más-más környezetből kiemelve, egy képsíkon összeszerelve, hogy hatnak". Az általa „konstruktív szürrealista tematikának" nevezett módszer konstruktív eleme az „összeszerelés" pontosságára, fegyelmére, a szürrealista társítás következtében létrejövő hatásra épül. S mindkettő a centrális perspektíva s vele a látványfestészeten alapuló magyar művészeti hagyomány tagadására-meghaladására. Adódik helyette a felület síkszerűségét elfogadó, de annak lapos egyneműségén túllépő, a tér rétegzettségére építő látásmód. Karátson Gábor kifejezésével élve a „kiterjesztett perspektíva". Vajda rajzain s az ezek nyomán készült temperaképein kísérletet tesz a tér pszichikai és történeti dimenzióinak érzékeltetésére, ember és világ egymásra vonatkoztatottságának kifejezésére. Ezért a sorozat legérettebb darabjain, amilyen például a Szentendrei házak feszülettel, nincs már különösebb szerepe a kép hagyományos vertikális-horizontális beosztásának, az egymásba olvadó motívumok szabadon keringenek-lebegnek az égszínkék térben. Ugyanebben az időben egy másik alapvető kérdés is foglalkoztatja: az emberábrázolás problémája. Az ifjúkor szerepjátszó önarcképei után az ún. Ikonos képek sorozatán próbálja megteremteni az egyszerre individuális és közösségi, egyszerre evilági és transzcendens s egyszerre a saját, egyéni művészi sorsát vállaló, ám egyszersmind azt az egész emberiség kohéziójába emelő (ön)arcképet. Ehhez a 19. századi, az alkotói individuumot szakralizáló művészmítoszokból eredeztethető, s az avantgárd elhivatottság-tudatától további megerősítéseket nyerő elképzelés fontos kiindulópontot s ideológiai muníciót talált az ikonokban, melyekhez Vajda, már csak fiatalkori, szerbiai tartózkodása okán is, szinte természetes kíváncsisággal s lendülettel fordult. Személyes élményei s az e vonatkozásban kimerítőnek tekinthető olvasmányai alapján az ikonfestészet nem csupán egyfajta egzotikus-szakrális különlegesség volt számára, hanem egy magasabb rendű valóság megragadásának, ábrázolásának eszköze. Arra is kísérletet tett, hogy ezt a nagyon szigorú technikai metódusokkal és ikonográfiái szabályokkal regulázott alkotómódszert profán tematikára alkalmazza. így született az az 1936-os műcsoport, melyen a némiképp az ortodox üvegikonok tradícióit felhasználó, a színes felületeket vastag kontúrú abroncsba fogó technika vásári jelenetet, dinnyefejű figurákat jelenít meg. Ezek a művek azonban - minden tőmondatszerűségük, elementaritásuk mellett - barna földszíneikkel, tapadós ecsethasználatukkal sokat őriznek az európai, sőt a magyar romantikus festészeti hagyományokból is. Az igazi kihívás az isteni - egyben emberi vonatkozásokat Is mutató - képmás ábrázolhatósága volt. Vajda - mint azt ol„... hídépítők akarunk lenni" VI, A szentendrei program „...jön újra-újra a világi szerzetesség korszaka" VII, Vajda és az ikonok
