Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - MIKÓ ÁRPÁD: Reneszánsz, magyar reneszánsz, magyarországi reneszánsz. Részletek egy stíluskorszak kutatásának történetéből

különítésének gyakorlati problémáival szembenéző cikke;'

31 1975-ben pedig az ő szerkesztésében egy komoly tanulmánykötet, benne több jelentős reneszánsz és barokk tárgyú írással.'

32 Párhuzamok: a hagyományos modell képviselői és kritikusai Abban az időben Balogh Jolán tudományos hegemóniája — a szakmai második nyilvánosságban — megkérdőjelezhetetlen volt, ám egyszerre volt valóságos és látszólagos. Konkrét volt, mert — bár erre akkor talán senki sem gondolt - az alapelveket, a nagystruktúrát ő, az ő évtizedek óta hangoztatott nézetei határozták meg, pontosabban az általa megfogalmazott, sokfelől összegyűlt, kanonikussá tett alapelvek. Látszólagosnak pedig azért nevezem, mert az ő — inkább átfogó, mint részletekbe menő — publikációi mellett egy sor másik is megjelent, mások tollából. Ezek persze nem alkottak egyetlen, zárt tömböt. Csak pár rangos példa:Voit Pálnak az ötvenes—hatvanas években megjelent reneszánsz iparművészeti dolgozatait is a korábbi szemléletmód hatotta át, Bertalan Vilmosnéét szintúgy;

153 és Zlinszkyné Sternegg Mária reneszánsz bútortörténeti — a műfaj máig leggondosabban megírt — tanulmányai

154 is ugyanebbe a gondolatkörbe illeszkedtek. Mivel lehetne ezt röviden jellemezni? Elsősorban a Mátyás-központúsággal. Mindennek kiindulópontja a király és udvara volt, és ennek megfelelően a reneszánsz művészeti jelenségek magyarázatában a fejlődés, a központ és periféria okokozati modellje érvényesült. A legfontosabb szemléleti változás lehetősége Détshy Mihály forráspublikációiban és a belőlük levont következtetésekben rejtőzött.'

33 Széttört az egyik legfontosabb kapocs: az országot a reneszánsz stílussal „ellátó" kőfaragóműhelyek öszszefüggő láncolata. És ami ebből következett: a városi kőfaragóműhelyek szerepének újraértékelése, az olasz és a magyar — vagy, ha tetszik, helyi — mesterek viszonyának átfogalmazása.

156 A klasszikus filológusi és építészi tanultságú, kiválóan képzett Détshy Mihály a műemlékvédelemben tevékenykedett, publikációinak zöme műemlékes és vidéki múzeumi kiadványokban, csaknem elrejtve jelent meg. A maga csendes módján mégis nagyvadakat ejtett: feltárta az egri vár késő középkori építéstörténetének forrásait,

137 megírta — javarészt publikálatlan források segítségével — a sárospataki vár történetét,

138 alapvető közleményeket írt az erdélyi fejedelmek építői tevékenységéről,

159 ismeretlen adatokat közölt a gyulafehérvári székesegyház fejedelmi síremlékeiről.

160 Csak a leghíresebb trouvaille-ját idézem: kiderítette, hogy a sárospataki vár Vörös tornyának külső lépcsőjét, az (egészen addig) ún. Perényi-loggiát nem Perényi Péter vagy Gábor építtette, hanem I. Rákóczi György felesége, Lorántffy Zsuzsanna, vagyis mintegy száz évvel később épült, mint korábban gondolni lehetett.

161 A Lorántffy-loggia átdatálása lavinát kellett volna elindítson az erdélyi késő reneszánsz építészet kutatásában is. A lavina azonban egyelőre késett. Ma már nem is érti az ember az akkori hitetlenkedés okát. A Dunántúl — igen nagyszámújelentős — reneszánsz építményeiről Koppány Tibor közölt fontos tanulmányokat, nagyjából ugyanúgy, mint Détshy Mihály, egyszerre hasznosítva a régészeti kutatások eredményeit és a korábban sokszor ismeretlen írásos forrásokat.

162 A részletek gondos feltárása itt is azt a felismerést eredményezte, hogy a Balogh Jolán által kodifikált általános kép nem felelt meg annak, ami a részletekben most megmutatkozott. A Dunántúl déli — baranyai, tolnai — csücskével, Péccsel és környékével G. Sándor Mária foglalkozott hosszasan, több cikkben és egy monográfiában ismertetve a rendkívül jelentős régió kő faragványait.

163 A hetvenes években az egyik legjelentősebb - vagyis akkor annak tetsző — reneszánsz műemléki helyreállítás a simontornyai vár loggiájának rekonstrukciója volt. Horler Miklós neve fémjelezte a végeredményt, amely mögött kétségkívül részletes régészeti kutatás és gondos helyreállítói munka állt.

164 A reneszánsz kor egyik alapvető építészeti formulája materializálódott itt a romokból és töredékekből. Egyfajta megépített állásfoglalás volt ez a tudományban, amelyben addig (és, kiderült, azóta is) inkább a papírmunka, a szöveg és a rajz dominált. Új tudományos módszer látszott születni, amely - ma már látjuk - a legtávolabbra vezetett, de amely egyben a tudománytól is a legtávolabbra került.

165 Nem szeretném, ha bárki félreértene: nem gondolom a visegrádi (vagy kivált a nyírbátori) épületrekonstrukciókat a simontornyai vár helyreállításából egyenesen levezetni, de aki az ezredfordulóra megépített „reneszánszunk" gyökereit keresi, aligha mellőzheti majd a hatvanas-hetvenes évek műemlékes anastylósisait. A simontornyai loggia egyik meglepő újítása az volt, hogy kimutatta annak a lehetőségét, hogy a földszinti és első emeleti támaszok kiosztása egymástól független, s ezzel látszólag megoldotta a budai vár loggiájának problémáját. A vár nagy udvarán ugyanis nem egyenlő kiosztású pilléralapozásokat tártak fel, ami nem felelt meg a reneszánsz szabályosságáról, a traktátusok moduljaiból alkotott ideáknak. Arra azóta sem gondolt senki, hogy talán a kérdésfeltevés volt a rossz; azon a szárnyon azért nincs szabályosság, mert nem is volt soha. Ehhez azonban azon a helyen le kellene mondani Mátyás király all'antica loggiájáról. Belátom, még mindig nehéz feladat. A hetvenes évekről szólva két kutatói életművet kell kiemelnünk: B. Nagy Margitét (1928-2007) és Feuerné Tóth Rózsáét (1928-1985). B. Nagy Margit is jóval korábban kezdett publikálni, de 1970-ben, 1973-ban és 1977-ben három vaskos kötetben adta ki az erdélyi reneszánsz és barokk művészetet elemző tanulmányait, illetve a korszakra vonatkozó forrásokat.

166 Kovács András hívta fel a figyelmet arra, hogy B. Nagy Margit sem járt jobban a maga újdonságaival Balogh Jolánnál, mint Détshy Mihály. A bethlenszentmiklósi Bethlen-kastély előremutató, a barokkra utaló részleteiről derítette ki, hogy 18. századi hozzátételek — Balogh Jolán azonban 1986-ban megjelent cikkében is csak a szerző 1954-es tanulmányára hivatkozott, az 1970-esről (ebben voltak az új adatok) nem vett tudomást.

167 B. Nagy Margit a „virágos reneszánsz" fogalmát is elhibázottnak és félrevezetőnek tartotta.

168 1977-ben és 1982-ben két kötetben rendezte sajtó alá Kelemen Lajos művészettörténeti jellegű közleményeit, mintaszerűen jegyzetelve, kommentálva. Mindenkinek, aki az erdélyi késő reneszánsz és barokk művészetben szeretne tájékozódni, B. Nagy Margit műveivel kell kezdenie. Feuerné Tóth Rózsa munkássága volt hivatva arra, hogy idehaza végrehajtsa a szemléletváltást. O volt az, aki „ringbe szállt" a nagystruktúra egészének átalakításáért. Tette ezt hi-