Mikó Árpád – Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) 2. kötet (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/4)

Tanulmányok - Kiss ERIKA: Ötvösművek a 16-17. századi Magyarországon

A debreceni ötvöscéh 1600-ban keletkezett artikulusaiban említenek olyan ötvösöket, akik nem valamely céhes helyen, hanem „varban fenn valami gianos [gyanús] heljen" tanulták mesterségüket. Utóbbiakról elítélően nyilatkozik a szabályzat, a kontárokkal helyezi őket egy sorba. E „gyanús helyeken" művelők közé tartoztak azok a mesterek, akik valamely földesúri várba szegődtek el, általában meghatározott munkára.

68 A városi, céhes mesterek érdekeit azonban sértette az ilyen műveltetés: igényt formáltak az adott város környezetében található tehetős ügyfelek megrendeléseire. A legtöbb bosszúságot a végvárakban művelő mesterek okozták a tisztes céhes iparosoknak.

69 A vitézlő rend által foglalkoztatott mesterek általában kontárok voltak, de ismerünk példát végvári céh, benne pedig ötvösmester működésére is.

70 Ékszerek A kora újkor magyarországi és erdélyi ékszereivel kapcsolatosan egyszerre nehéz és nagyon könnyű véleményt kialakítani. A forrásokból nagyon gazdag, fényűző egykori ékszerkincsek olvashatók ki. A fennmaradt emlékanyag szintén gazdag, nemcsak a legtöbb típust, hanem a minőségbeli sokféleséget is jól szemlélteti. Vannak azonban teljesen hiányzó ékszerfajták, elsősorban a gyöngyös, korallos ékszerek, illetve a ruházathoz erősebben kötődő típusok (hajnyomtató, koronka) közül. A fennmaradt emlékek között nehéz a hazai készítésű és a vásárolt importművek elkülönítése. Az ismert művek esetében azt sem mindig tudjuk, hogy már a kora újkor óta Közép-Európában voltak-e, vagy csak a 19-20. század folyamán kerültek valamely magyar gyűjteménybe. Az ékszerek ára alapvetően meghatározta a birtokosok körét; az ékszerrel rendelkezők között jól elkülönülő csoportok figyelhetők meg. A polgárok, köznemesek leltáraiban nemcsak aranyművekből van kevesebb, hanem az azokat díszítő kövek száma, értéke is jóval alatta marad a főúri darabokénak. Polgári inventáriumokban általában ritka a gyűrűn kívül más arany ékszer. A Hódoltság mezővárosi polgárainak birtokában a ruhán viselt kapcsok és az övek az általános ékszerfajták. A királyság és a fejedelemség polgárainak tulajdonában gyakran többféle — nagyon változatos súlyú - lánc, függő is volt. Az arisztokrácia ékszerei között szinte csak aranyból készült műveket találunk, ékszereik értéke pedig többszöröse egy köznemes „arany marháinak". Ez nem csupán a feltüntetett darabok árára értendő, hanem az azzal szorosan összefüggő súlyra is. A legsúlyosabb ékszerek, az övek és nyakékek (láncz és nyakbavetó) esetében éppen ezért említik igen gyakran a mű súlyát is a leltárakban.

71 A súly-ár-rang hármasa a kora újkori ékszereknek sajátos módon a küllemét is meghatározta. Bizonyos megoldások, díszítmények, ezzel együtt pedig bizonyos ékszertípusok nem jelentek meg, csak a legmagasabb árkategóriában. így például a 17. század közepéig gyakran említett nyakbavetők a legdrágább ékszerek közé tartoztak.

72 A legolcsóbbak is több száz forintba kerültek, de voltak közöttük 3000 forintos művek is.

73 Ehhez hasonlóan magas árakkal a 17. század végén találkozunk, a gyémántos, drágaköves ékszerek népszerűsége idején. Akkor is csak a leggazdagabb famíliák inventáriumaiban fordulnak elő nagyobb számban.

74 Ugyanez elmondható az övekről is. Aranyövekkel csak kevesen bírtak. A többnyire aranyozott ezüst pogány pénzes övek sem voltak nagyon gyakoriak, hiszen ezek antik pénzek eredeti példányaiból vagy azok öntött másolataiból készültek.

75 A 16. század közepétől a 17. század első évtizedéig a spanyol udvar „diktálta" a kontinens udvari divatját. Spanyol típusú ruhadarabok valószínűleg ugyanúgy megtalálhatók voltak a magyarországi főurak ruhatárában, mint a magyar szabásúak. Emlékek híján a kassai szabásmintakönyv (1630) alapján feltételezhető a spanyol viselet szélesebb körű elterjedtsége.

76 Az inventáriumokban is gyakran találkozunk „spanyol váll, spanyol szoknya" vagy „korconany, korcovagy" említésével,

77 a spanyolos divat elterjedését mutatják a küküllővári és a sárospataki sírleletek is.

78 Az ehhez tartozó ékszerek — például a szoknyán elöl hosszan lecsüngő övek, a kalpagot, barettet díszítő medályok, különböző hosszúságú nyakékek — említésével is találkozni, többnyire a királyi Magyarországon élők javai között. Bár a magyar viselet is változik a 17. század folyamán, szabásának egyes elemei módosulnak, e váltások gyorsasága, az átalakulás gyakorisága elmarad a nyugati viseletétől.

79 A 17. század első harmadában kialakult főúri portrégalériák ábrázolásain kötelezően magyar viseletben jelennek meg a modellek, főként a férfiak. A hölgyek gyakrabban láthatók nyugati öltözékben.

80 A magyar szabású viseletek néhány kiegészítője minden zökkenő nélkül tudta integrálni a nyugaton is szokásos ékszereket. így például a ruhára és a pártára, főkötőre nagy számban felvarrt boglárokat, a különböző öveket. Utóbbiaknak nem elsősorban a ruha bőségének szabályozása, mint a díszítés volt a feladata, illetve különböző személyes felszerelések (evőeszköz, esetleg imakönyv, illatosító golyó, úgynevezett szagoló vagy pézsma) függtek róla. A magyar női viseletet kiegészítő ékszerek közelebb álltak az Európában máshol is gyakori típusokhoz. A női ékszerekben inkább egyfajta osztrák—délnémet kört rajzolhatunk meg, melyen belül a magyarországi és — többé-kevésbé — az erdélyi udvari körök ékszerviseletét is elhelyezhetjük. A két országrész között voltak eltérések, ezek egyik oka a fejedelemség földrajzi helyzete lehetett. Ennek ellenében hatott a két „külföldi" fejedelemasszony, Habsburg Mária Krisztierna és Brandenburgi Katalin, akik hozományával és Brandenburgi Katalin vásárlásai révén divatos, kvalitásos darabok kerültek Erdélybe. Eletük későbbi szakaszában azonban mindketten távoztak az országból, így viseletük, ékszereik hatása nem érvényesülhetett időben tág körben. Ezüstművek A 16. században, a 16—17. század fordulóján Nürnberg város mesterei voltak a legnagyobb hatással a kontinens ötvösségére, majd ezt a vezető szerepet a 17. század folyamán a bajorországi Augsburg vette át. Elsősorban a délnémet területeken kialakult, ott népszerűvé vált formák, dekorációk, technikák tűntek fel egész Közép-Európában, így a királyi Magyarország és Erdély ötvösművein is. A hazai emlékekről ismert legtöbb forma közvetlenül kapcsolatba hozható a délnémet típusokkal. Az egyes tárgytípusok között funkcióban, árban és rangban is fontos különbségek voltak. Altalánosságban elmondható, hogy minél gazdagabb, rangosabb volt va-