Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben

Mindezen tényezőknek meghatározó jelentőségük volt abban, hogy a kulturális, vallási és művészeti kapcsolatok a három részre szakadt Magyarország egyes területei, illetve azok nyugati keresztény (magyar, német, horvát és szlovák) lakossága között szorosan élhettek tovább. Kivételt a török hódoltságba egyre nagyobb számba betelepülő ortodox délszláv (szerb és vlach) népesség, valamint az itt megtelepedő, alig néhány tízezer főnyi — nagyobbrészt bosnyák, kisebb részben török — muszlim lakosság jelentett. Őket nem számítva, az európai keresztény világ kulturális, vallási és művészeti áramlatai — ha nem is töretlenül és teljességgel, illetve nem pont ugyanazon keretek közepette, mint a késő középkori magyar államban — mind a királyság, mind a fejedelemség, mind az oszmánok megszállta területek nyugati keresztény lakóihoz eljutottak. Ilyen értelemben nem túlzás „három ország — egy kultúráról" beszélnünk. A Szent Istváni magyar állam területi szétdarabolódása, tartós hadszíntérré válása és fővárosának elveszítése közepette ez önmagában is óriási eredménynek tartható. Bár e folyamatokról a katalógusban szereplő 16—17. századi királysági és erdélyi műalkotások gyakran önmagukban is érzékletes példákkal szolgálnak, néhány fontos jelenségre mégis érdemes külön felhívni a figyelmet. Jóllehet az oszmán hódítás a magyarországi szellemi és tudományos élet számos világi és egyházi centrumát számolta fel vagy juttatta az önálló életre kelt Erdélyországba, ez szerencsére mégsem vezetett teljes pusztuláshoz vagy a kulturális élet megszűnéséhez. A Múzsák ugyanis még a két világbirodalom határvidékén sem hallgattak. A legsúlyosabb, évszázados távlatban nehezen felmérhető veszteséget a budai királyi udvar megszűnése és megsemmisülése jelentette, hiszen ez 1526-ig egyszerre volt humanista szellemi és kulturális műhely, illetve a közép-európai régió egyik reneszánsz központja. A királyi palotából az oszmánok által elvitt hatalmas bronzszobrok - köztük például a Herkulest ábrázoló — önmagában jelezték, a nyugati kereszténység e szellemi—művészeti központja a jövőben az iszlám legnyugatibb védőbástyája lesz. S noha a budai beglerbégek környezetében az elkövetkező másfél évszázadban hosszabbrövidebb időre felbukkantak az Oszmán Birodalom nevesebb költői, azaz az iszlám világ akkori elitkultúrája, ez a világbirodalom alattvalóinak nagy része számára, de a magyarországi (többnyire bosnyák és szerb) közkatonaságnak mindenképp érthetetlen volt, hiszen ezek a szerzők műveiket perzsa és arab kifejezésekkel teli, saját nyelvtannal rendelkező, mondhatnánk mesterségesen „alkotott" oszmán nyelven írták. A budai királyi udvar, az ország középső régióinak török fennhatóság alá került főpapi—főúri központjai (például Esztergom, Pécs,Vác stb.) és a különféle szerzetesrendek kolostori műhelyei helyére azonban hamarosan mind a királyságban, mind a fejedelemségben, sőt még részben a hódoltság területén is új helyszínek és intézmények léptek. Bár az önálló magyar uralkodói udvar kulturális szerepét csak egy hasonló pótolhatta volna, számos funkcióját átvették a két új magyar „főváros" (Pozsony és Bécs) különféle intézményei: például a magyar világi és egyházi főméltóságok (elsősorban a nádor, a helytartó és az esztergomi érsek), valamint a magyar arisztokraták pozsonyi udvartartásai és palotái vagy éppen a bécsi Magyar Udvari Kancellária (lat. Cancellaria Hungarica Anika, ném. Ungarische Hojkanzleî). Sőt, noha az erdélyi fejedelmi udvar nem állt jogfolytonos kapcsolatban a budai királyi udvarral, hiszen a fejedelmek uralkodásukhoz legitimációjukat nem magyar királykoronázással, hanem a szultánoktól kapták, ennek ellenére a gyulafehérvári fejedelmi udvar is igen meghatározó szerepet játszott a budai rezidencia kulturális funkcióinak pótlásában. A 16. század közepétől mindhárom helyen humanista értelmiségiek jelentős csoportjai munkálkodtak a kultúra, az irodalom és a művészetek gazdagításán és patronálásán. A Magyar Udvari Kancellárián dolgozó Pesti Gábor például 1538-ban a monarchia fővárosában hatnyelvű útiszótárat (Nomenclatura sex linguarum) adott ki. Az 1560—1580-as években a magyar püspök-helytartók (Oláh Miklós, Bornemisza Pál, Verancsics Antal, Radéczy István és Fejérkövy István) pozsonyi palotáiban gyakran gyűltek össze a korszak neves katolikus és protestáns humanistái: köztük például a katolikus történetíró Istvánffy Miklós, a jogtudós főpap Mossóczy Zakariás, a magyar törvények első kiadója (1584), valamint a Wittenbergben és Padovában tanult pozsonyi orvos, a költőként is termékeny Georg Purkircher vagy a híres németalföldi botanikus, Carolus Clusius. De felbukkant itt a neves németalföldi természettudós és költő, Elias Corvinus, a bécsi udvari könyvtár tudós gondozója, Hugo Blotius, sőt a jelenlévők még az angol költő és diplomata, Sir Philip Sidney látogatásait is üdvözölhették. Bár e szellemi műhely résztvevői érdeklődésükben és ízlésükben érhetően a bécsi és prágai Habsburg udvarhoz álltak közel, tevékenységük nem a politika jegyében, hanem a kultúra, a művészetek, a humanizmus és a tudományok egyetemes szellemiségében zajlott. Sőt, őket egykori padovai egyetemi tanulmányaik még az Erdélyi Fejedelemség ugyanott végzett és emiatt „padovásoknak" keresztelt gyulafehérvári humanista körének tagjaival (Kovacsóczy Farkas, Berzeviczy Márton kancellárokkal és Gyulay Pállal stb.) is összekötötték. Az utóbbiak szerepe a kultúra patronálásában különösen Báthory István fejedelem (1571-1586) uralkodásának második felében, majd Báthory Zsigmond itáliai mintájú, kiváló olasz mestereket (főként zenészeket) befogadó reneszánsz udvarában volt kiemelkedő jelentőségű. Tevékenységük a királysági és az erdélyi humanizmus második fénykorát hozta. Ezt kiválóan érzékeltetik a pozsonyi kör tagjaival szoros kapcsolatban álló flandriai származású humanista, a korabeli Európa egyik leghíresebb Aristotelés-szakértője, a nagyszombati katolikus iskolában tanító Nicasius Ellebodius szavai: „ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor ez a legalkalmasabb hely tudományos tervek megvalósítására". A királyság és fejedelemség fővárosai mellett az egykori magyar királyi udvar kulturális szerepének pótlásában az 1526 utáni másfél évszázadban még az esztergomi érsekség új székhelye (Nagyszombat), valamint a legelőkelőbb magyar arisztokraták rezidenciái vállaltak igen meghatározó szerepet: mint például a Nádasdyak sárvári, sopronkeresztúri és pottendorfi, a Perényiek, majd a 17. században a Rákócziak sárospataki, a Batthyányak németújvári és rohonci, a Zrínyiek csáktornyai, a Pálffyak pozsonyi és vöröskői, az Esterházyak fraknói és kismartoni udvara stb. Joggal dicsérte a neves Philipp Melanchthon 1537 őszén az iskola- és nyomdaalapító magyar nagyurat, a későbbi nádort (1554—1562), Nádasdy Tamást: „Te nagy költséggel iskolát alapítasz és felszítod az érdeklődést a tudományok művelése iránt, amely dolog már önma-