Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Tanulmányok - PÁLFFY GÉZA: Szétdarabolódva a közép-európai kultúrkörben

gában is nagy dicséretre érdemes, mégis különösen mostanában - amikor a háború csapásai következtében a német területekkel szomszédos országokban pusztul a tudomány sokkal nagyobb elismerésre méltó." Néhány királysági és erdélyi város (Bártfa, Eperjes, Nagyszombat, Pozsony, Kassa, ill. Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Várad és Debrecen) mellett ezekben a főúri udvarokban működtek a 16-17. századi Kárpát-medence jelentősebb nyomdái is. A nyomdászat és a kommunikáció e korszakban Európa-szerte végbemenő forradalmi megújulása tehát a királyságot és a fejedelemséget sem kerülte el. Sőt a 16. században már minden népcsoport nyelvén jelentek meg könyvek Magyarországon, Werbőczy István latin nyelvű nevezetes Tripartitunút pedig magyarul (Debrecen, 1565) és horvátul (Nedelic, 1574) is kiadták. Mindezek mellett még a reformációval fokozatosan gyarapodó magyar iskolahálózat új tagjai, a protestáns kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Eperjes,Várad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Brassó), a török hódoltságban pedig néhány református mezőváros (Kecskemét, Nagykőrös, Tolna stb.) iskolája és a megmaradó ferences rendházak (Gyöngyös, Szeged, Jászberény) működtek kisebb-nagyobb kulturális „műhelyekként". Mindezek a műhelyek a politikai széttagolódás közepette ugyan különböző birodalmak területén, ám együttesen járultak hozzá a keresztény kultúra, sőt a magyar nyelv és a magyar irodalom igen jelentős fejlődéséhez. Ez még annak ellenére is igaz, hogy a reformációval a korábbi egységes nyugati kereszténység igencsak megosztottá vált, sőt a Mohács utáni bő fél évszázadban a protestantizmus a három részre szakadt ország minden területén elsöprő győzelmet aratott, és így Magyarország katolikusból többségében protestáns ország lett. A három részre szakadt magyar állam kultúrájának, ha nem is töretlen, de számos területen továbbélő egységét jelezte az is, hogy a protestantizmus szinte minden irányzata jelen volt mind a királyságban, mind a fejedelemségben, mind a hódoltságban; sőt az utóbbiakban még a radikálisabbak (unitáriusok, szombatosok, anabaptisták stb.) is. Ezzel szoros összefüggésben a magyar nyelvű egyházi és világi irodalomnak mindhárom országrészben számos magas színvonalon alkotó művelője akadt. Sőt, miután Magyarországnak 1635-ig önálló egyeteme nem volt (ekkor hívta életre Pázmány Péter esztergomi érsek a nagyszombatit), a késő középkori hagyományoknak megfelelően a nyugati egyetemre járás (lat. peregrinatio academied) is mindhárom magyarok lakta országrészből tovább folytatódott. így protestáns és katolikus (magyar, horvát, német és szlovák) arisztokraták, nemesek és polgárok, valamint prédikátorok és kispapok a korabeli Európa legkiválóbb német (Wittenberg, Straßburg, Heidelberg, Tübingen, Jéna, Halle, Herborn, Ingolstadt stb.), itáliai (Padova, Bologna, Róma), ausztriai (Bécs, Graz), svájci (Basel, Zürich), cseh- és lengyelországi (Prága, Olmütz, Krakkó), németalföldi (Franeker, Leiden, Utrecht) vagy angliai (Oxford, Cambridge) egyetemeire is eljuthattak, és ott felsőfokú képzettséget szerezhettek. A kontinens szellemi műhelyeiben „feltöltődött" peregrinusok azután első kézből hozták haza az új tudományos eredményeket, majd gyakran egy-egy, napjainkban már alig ismert királysági, erdélyi vagy hódoltsági település iskolájában vagy templomában adták át ismereteiket, és művelték tovább tudományukat. A 17. században hasonló szerepet töltöttek be a katolikus megújulással a királyságba és a hódoltságba érkező ferences, jezsuita és pálos misszionáriusok, majd az újjászülető katolicizmus új tudományos fellegvárai, a jezsuita és piarista gimnáziumok (Zágráb, Nagyszombat, Homonna/Ungvár, Pozsony, Győr, Besztercebánya, Trencsén, Sopron, Kassa, Komárom, Lőcse, Eperjes, Kőszeg, Várasd, ill. Podolin és Privigye) is. Összességében felekezeti hovatartozástól függetlenül mindezen intézményeknek, műhelyeknek és személyeknek meghatározó szerepe volt abban, hogy a késő középkori magyar állam három részre darabolódott területének és lakosságának nagy része nem került ki az európai — bár felekezetileg már megoszló — keresztény kultúra és a kontinens szellemi vérkeringéséből. Ennek hosszú távon óriási jelentősége volt: az oszmánok 17. század végi kiűzését követően ugyanis mindez a politikai, közigazgatási és társadalmi visszarendeződést számottevően megkönnyítette. Noha a vazallus Erdélyi Fejedelemség, sőt jelentős részben még a török hódoltság magyar lakossága is megmaradt a nyugati keresztény kultúrkörben, az új politikai viszonyok természetesen hatással voltak a művészeti kapcsolatokra is. A reneszánsz ugyan mind a királyságban, mind a fejedelemségben még igen sokáig, az utóbbi területen — mint számos bemutatott műtárgy bizonyítja — egészen a 17. század végéig tovább élt (a barokk viszont csak az előbbiben nyert a 17. században teret). A magyar uralkodói udvar megszűntével Buda kisugárzó, mintaadó és az itáliai reneszánszot közvetítő szerepét Közép-Európa más-más régiói és városai vették át. Míg a Bécsből és Pozsonyból irányított Magyar Királyság esetében az osztrák (Bécs), német (Nürnberg, Augsburg, Ulm stb.) és cseh területekkel (Prága) való kapcsolatok erősödtek fel, addig a fejedelemség vonatkozásában kiemelten növekedett Lengyelország (elsősorban Krakkó és Gdansk) szerepe — amint ezt például a legelőkelőbb magyar arisztokraták Augsburgban rendelt síremlékei, magyar nemesek, katolikus főpapok és protestáns intézmények Augsburgban, Nürnbergben vagy Ulmban rendelt remek ötvösművei, vagy éppen az erdélyi fejedelmek túlnyomórészt Lengyelországban készült síremlékei jelzik. Ugyanez persze a szepességi városokra is igaz volt (elegendő a lőcsei Szent Jakab-templom sírköveire gondolnunk), noha esetükben ezeknek már a késő középkorban is komoly hagyományai voltak. De a 16. századi Erdélybe — a Lengyelországból érkező olasz építészekhez hasonlóan — a jezsuiták sem az osztrák, hanem a lengyel provinciából érkeztek. Végül külön figyelmet érdemel, hogy az oszmán előrenyomulás miatt fokozatosan egyesülni kezdő horvát és szlavón területeken - amelyek védelmének biztosításában a belső-ausztriai tartományok az egész kora újkorban elévülhetetlen szerepet játszottak — a stájerországi Habsburg főhercegi rezidencia, Graz és Krajna fővárosa, Laibach egyre jelentősebb közvetítő és mintaadó szerepet töltött be, még a reneszánsz művészeti kapcsolatok területén is.