Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Tanulmányok - MIKÓ ÁRPÁD: Gótika és barokk között. A reneszánsz művészet problémái a kora újkori Magyarországon
A gyulafehérvári Lázói-kápolna északi bejárata fölötti mező gipszmásolata (Budapest, Magyar Nemzeti Galéria) Szent Péter és Szent Pál büsztjei, teljesen atektonikusan kialakítva; a kihajló akanthuszok helyén kulcsok és kardok, az apostolfejedelmek attribútumai lapulnak. Az épületet erőteljes koronázó párkány zárja le, ennek képszékében fut (körben) a hosszú dedikációs felirat. Ennek elejét eltakarja az 1522-ben melléje épített Szent Anna-kápolna, Halmos Balázs azonban a padláson kutatva sikeresen megtalálta néhány betűnyi töredékét. Két szembeszökő — eddig nem igazán figyelemre méltatott — vonása van ennek a külső homlokzatnak. Az egyik a kiszámított tengelyes szimmetria. Nemcsak a formai jegyekben, hanem a tartalmi elemekben is: ha Szent Péter jobbra, akkor Szent Pál balra; ha a pápa címere jobbra, akkor az uralkodóé balra; ha a kalocsai érseké jobbra (Gyulafehérvárott ő az első), akkor az esztergomi érseké balra. Kizártnak tartom éppen ezért, hogy a két sarok-szoboroszlop domborműves talapzatát a véletlen alakította volna ki: így néz egymással farkasszemet a két páncélos király, párhuzama egymásnak Judit és Herkules, Mózes és Sámson, Szent Sebestyén és a kentaur — aki jó kentaur kell legyen (ilyen igazította útba Remete Szent Antalt is, amidőn Szent Pált kereste a sivatagban). Mivel sem a két sarokszobor, sem a kapu fölötti dombormű nem maradt ránk, talán sohasem tudjuk az eredeti programot rekonstruálni, de egészen biztos, hogy volt ilyen. Lehetséges, hogy liturgikus szöveg lesz egyszer a kulcs. A másik figyelemre méltó vonás a reneszánsz elemek atektonikus elhelyezése. Ez - antikizáló épületről lévén szó contradictio in adiecto. Jó all'antica eszköztár, nem all'antica összefüggésekben, hanem sokszor teljesen önkényesen felhasználva. Ilyenek az ajtó melletti vagy a középső Rilkét keretező pilaszterek fejezetei. Előbbiektől teljesen fejsúlyos lesz a homlokzat. A fülke belevág a főpárkányba, amelynek tagozatai egyébként nem a klasszikus rendben követik egymást. Az épület sarkaiba mélyedő fülkék is inkább sarokra állított, negatív szoborbaldachinok, mint antik motívumok. Nagy kérdés, hogy mindezt az építkezés közben találták-e ki, vagy pedig kiforrott formakészlettel érkeztek ide a mesterek. Ügy tűnik fel előttem, hogy az épület észak-itáliai jellegét eddig főleg a rajzos jellegű részletmegoldásokkal indokolták. A figurális faragványok színvonala azonban hihetetlenül gyenge, ilyen Eszak-Itáliában sincs. Az all'antica ornamentális faragványok megbízható kőfaragómunkák; 1512-ben Magyarországon - jó előképek alapján — ilyet már sokan tudtak faragni. Az épületet azonban nem alapjaitól kellett felemelni, hanem csupán egy meglévő, román kori előcsarnokot kellett beboltozni és all'antica elemekkel felöltöztetni, vagyis teljesen megújítani. Egyelőre arra lehet gondolnunk, hogy egy, a gótikus építőgyakorlatot jól ismerő helyi mester dolgozott itt, akinek az volt a feladata, hogy antikizáló dekoratív faragványokat alkalmazzon az átépítés során. Es ehhez inkább rajzolt minták álltak rendelkezésére, mintsem saját tapasztalata. Nem az a fajta északi reneszánsz formakincs vonult fel itt, mint a bártfai városháza esetében néhány évvel korábban. Egy humanista mecénás a 16. század közepén Magyarországon: Verancsics Antal, a connaisseur Verancsics Antal (1504—1573) személye a kora újkori Magyarország művészetének történetében előkelő helyet kellene elfoglaljon: ő a csupán csekély számú eredeti művel képviselt, és egyébként is hiányosan dokumentált századközép egyik legjobban megismerhető mecénása.Történeti szerepét és tudományos munkásságát részletesen ismertették már a 19. század második felében; 26 az Akadémia tizenkét kötetben kiadta történeti anyaggyűjtését és levelezését, megírták életrajzát, és 1918-ban önálló tanulmány is megjelent a kor műpártolásában betöltött szerepéről. 2 ' Azután hosszabb ideig nem nagyon törődtek vele, és csak a 20. század vége felé kezdett ismét fel-felbukkanni alakja, egyebek között a művészettörténet-írásban is.
