Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON

XI-122 XI-122 Násfa Német (?), 16. század vége Arany, beágyazott zománc, gyémánt, rubin, igazgyöngy, öntött; m.: 5,7 cm, sz.: 3,8 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: 6884. Az ékszer kontúrját képező, csigás szalagokból formált háromágú keretbe áganként egy-egy sarokra fordított négykaréjos rubinfoglalat, közéjük háromszögletű gyémánttal foglalt középrész illeszkedik. Utóbbi nagyméretű fazettált gyémántjának háromkaréjos, kúposán kiemelkedő foglalatát arabeszkes fekete-fehér beágyazott zománcminta díszíti, akár a négykaréjos rubinfoglalatok rézsútos oldalait. A keretdísz plasztikus részleteit kék, zöld, fekete és fehér beágyazott zománcok színesítik. Az ékszer függőleges tengelyében alul függőgyöngy, míg felül — későbbi pótlásként — kylonnal kombinált kampós, rubinnal foglalt, cizellált függesztőelem kapcsolódik. A kvalitásos kivitelű — előoldalán gazdagon zománcozott — násfa drágaköves díszítményei keresztpántokon rögzülnek a tisztán funkcionális, díszítetlen hátoldalon. A látszólag kevésbé igényes megoldás azzal magyarázható, hogy az ilyen típusú násfákat a szerelvényeket rejtő zománcdíszes,jellemzően arabeszkes mintával díszített hátfallal látták el. Az ilyen konstrukciójú függők aló. század derekán német földön terjedtek el főként a nürnbergi ékszertervező, Matthias Zündt (1498—1572) által kiadott metszetes ékszerterveknek köszönhetően. Az ilyen ékszerek jellegzetessége, hogy az alapot képező, s az ékszer formáját meghatározó plasztikus keretbe szigorúan előre megszabott méretű, formájú és díszítésű, az adott kerethez készülő szerelt díszek kerültek. Ezen függő esetében - vélhetően a hátoldalon látható utólagos javítások miatt - leválasztották és elhagyták az említett hátlapot. Ily módon viszont lehetőséget kaphatunk, hogy betekintsünk a korabeli készítési gyakorlat egy érdekes részletébe. sí Európai zománcmüvesség 199Í, 9, 21, 9. sz. XI-123 Négy boglár a küküllővári leletből Erdély, Kolozsvár (?), 16. század utolsó negyede Arany (22 K), rekeszzománc, jellemzően préselt, vert elemek, filigrán felhasználásával; a. átm.: 1,3 cm, b. átm.: 1,3 cm, c. átm.: 1,7 cm, d. átm. : 1,7 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: a. 3295, b. 3296, c. 3297, d. 3298. A négy boglár két azonos és egy-egy további típus formai jegyeit mutatja. A jellemzően egy gramm alatti, azaz igen kis súlyú ékszerek rendkívül vékony alaplemezeire forrasztva további préselt, vert és zománcozott elemek (körtárcsák, boltozatos lemezdísz, zománcos körrekeszek, négyágú lándzsás és csepp alakú zománcos stilizált levéldíszek) kapcsolódnak szimmetrikus, szabályos elrendezésben. Az a, b, illetve c boglárokat vékony drótból kialakított áttört félgömböcskék, továbbá körré formált rugószerű elemek díszítik, s e minuciózus részleteket a kiemelt pontokon kicsiny aranygolyócskák (bőrtű) egészítik ki. A vert rekeszek fehér, fekete és türkizkék zománcmezőit arany pontok ékítik. A boglárok hátoldalán, illetve a c darabon a széleken felvarrásra szolgáló kicsiny karikákat találunk, kivéve b boglár esetében, ahol a hátoldalra forrasztott karika hiányában az alaplemezt lyuggatták ki a felvarrás érdekében. A látható részleges zománchiányok, kisebb sérülések aHg vonnak le a tetszetős ékszerek élvezeti értékéből. Aprólékosan kivitelezett részletmegoldások jellemzik e boglárokat, s így csodálhatjuk azt a korabeli műhelygyakorlatot, mely feledtetni képes, hogy valójában sorozatban készült ékszerekként kell tekintenünk e darabokra. A küküllővári református templomban 1897-ben három — főrendi asszonyok földi maradványait rejtő — sírt tártak fel. Ezek egyikében, Bogáthy Menyhértné Kendy Zsófia sírjában szerencsésen fennmaradt ékszeranyag is. A szakszerűtlenül induló feltárásról elsőként az Erdélyi Múzeum képviseletében helyszínre érkező Szádeczky Lajos adott hírt, majd „a maga nemében páratlan leletet" övező kezdeti lelkesedés rövidesen elhalt, s a feltáráshoz kapcsolódó, utóbb rögzített feljegyzések ellentmondásait csak hosszú szünet után XI-123