Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)
Katalógus - XI. ÖTVÖSMŰVÉSZET MAGYARORSZÁGON
Bunta Magdolna igyekezett tisztázni a '70-es években. Ez alapján a halott azonosítását lehetővé tévő vésett feliratos jegygyűrűn kívül (felirata: „KENDI. SOPH[ia]. BOG[athi]. MENIHART") a viszonylag jó állapotban fennmaradt viseleti darabokra (bársonymente, főkötő, nyakékül szolgáló bársonyszalag) rávarrt 95 darab boglár alkotta az ékszeregyüttes döntő hányadát. Az aranyból készült boglárok méret és forma szerint kilenc típust képviselnek, melyeket Bunta Magdolna dolgozatában 1—9 számokkal ellátva részletesen leírt. Ennek megfelelően a,b boglárok a dolgozatban ismertetett 5. típussal mutatnak egyezést. Ezekből csupán négy példány fordul elő a leletanyagban, s több kisebb boglárral egyetemben egy bársonyból készült fejdísz [főkötő?] felvarrt díszeit alkották. A dolgozat 7. típusában leírt boglárokból szintén négy darab maradt fenn, ezek egyike a c darab, de azon túl, hogy felvarrt díszként szolgáltak eredeti rendeltetésüket nem sikerült meghatározni. Ugyanez igaz a 3. típusból való három boglárról is, melyek egyike a d példány. Az 1930-as években felfedezett csengeri lelet 25 típusba sorolható 49 darab aranyboglárja között szintén megtalálhatók a fenti négy darab megfelelői. A leletről beszámoló Höllrigl József számozása szerinti 16. — a,b, a 9. — c, míg a 10. — d boglárnak párhuzama, amennyire a fotók és leírások alapján ez megállapítható. Utóbbi, azaz d boglár további analógiája figyelhető meg az 1970-es években felfedezett, s ma szintén az Iparművészeti Múzeumban őrzött boldvai sírlelet pártaövének (ltsz.: 76.265.1) boglárjain. Erről a leletanyagot restauráló E. Nagy Katalin közléséből értesülhetünk. A küküllővári leletanyag boglárjait Bunta Magdolna egy kéz, nevezetesen az általa Kolozsvárhoz kötött VR-mester munkájának tekintette, mivel a mesterjegyével ellátott darabok (15 db az 1. és 5 db a 4. típusból) szoros egyezést mutatnak a többi jelzetlen példánnyal méret, forma, motívumkészlet, technikák, stb. terén. VR-mester jelzett darabjai a csengeri anyagban is feltűnnek, mint ahogy BH-mester (a Kassán működő Johannes — Hans — Barth, '{"1588), valamint HD- és IAL-mestereké is. Sőt az is előfordul, hogy egy típus hét teljesen egyforma darabja közül egy VR, míg hat HD-mester munkája. Az említett sírleletekből előkerült boglárok viszonylag nagy száma jól illusztrálja a 16. század második fele főúri ékszerviseletének ábrázolásokról, forrásokból is jól ismert gazdagságát. A boglárokon alkalmazott ötvös technikák ennek megfelelően a „sorozatgyártást", azaz a divat támasztotta „tömegigény" kielégítését szolgálták, tehát készítőjük nem egyedileg trébelt és cizellált, ellenkezőleg, préselt, vert elemekből dolgozott. A darabok szoros egyezése elsődlegesen a készítési technológiából és vélhetően nem annyira a mester kezétől eredt. Ilyen értelemben az egyedi alkotást feltételező stíluskritikai összevetés, kezek elkülönítése az efféle darabok esetében kevésbé indokolt. Az 1897-es feltárást követően a leletet az Erdélyi Múzeum vásárolta meg, és azt még ez évben Budapestre szállították, mialatt egy hónapnyi időtartamban az Iparművészeti Múzeum tanulmányozta az anyagot. A fenti négy boglár két évvel később csere útján került a kolozsvári Erdélyi Múzeum Erem- és Régiségtárából az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe 1899-ben. SI XI-124 SZÁDECZKY 1897, 286-295; HÖLLRIGL 1934, 101-104, 80. kép; BUNTA 1911, 223-239; E. NAGY 1982, 29-79, 56-59, 33, 35, 48. kép; Reneszánsz és manierizmus 1988, 460. kat. sz. XI-124 Gyémántos gyűrű 16. század vége Arany (22K), beágyazott zománc (nyomokban), gyémánt, öntött; m.: 2,3 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: 11.190. A gyűrű felső harmadában csigás elemekből formált, plasztikus sínjét tábla gyémánttal foglalt csonka gúla idomú, tagolt foglalatú fejrész koronázza. A felső részén karéjos kiképzésű foglalat teljesen elfedi a kő oldalát. A mérete alapján egyértelműen női gyűrűt egykor értékes zománcdekoráció színesítette. A fehér, zöld és fekete — mára már csak nyomokban jelenlévő — zománcszínek a felső harmad belső oldalára is kiterjedtek. A foglalatos fejrész belső oldalának sugarasan zománcozott kialakítása jellegzetes sajátosság a manierista ékszerművészetben. Zománcdísze híján lehetőség adódik arra, hogy a gyűrűt szinte nyers öntvény állapotában lássuk. A 16—17. századi forrásokban gyakran olvashatunk jegyajándékul adott gyémántos gyűrűkről, mivel a gyémánt az állhatatosság és hűség kifejezője volt. Minden bizonnyal e gyűrű is ebből a célból készült. SI Európai zománcművesség 1991, 9, 22,12. sz. XI-125 r Ékköves gyűrű Erdély (vagy Magyarország ?), 17. század első fele Arany (22K), beágyazott és felülfestett zománc, rubm, smaragd, öntött, vésett, szerelt; m.: 2,6 cm Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvös Osztály, ltsz.: 14.397. A gyűrű felső harmadában kiszélesedő, vésett művű sínjének villásan kiképzett végeihez összetett fejrész illeszkedik, mely három részből épül fel. Plasztikus, áttört, öntött alsó rétege
