Mikó Árpád - Verő Mária - Jávor Anna szerk.: Mátyás király öröksége, Késő reneszánsz művészet Magyarországon (16–17. század) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/3)

Katalógus - VIII. KONZERVATÍV DÍSZÍTMÉNYEK. ÚRIHÍMZÉS ÉS HABÁN KERÁMIA - LÁSZLÓ EMŐKE: Magyar reneszánsz hímzések a 16—17. században

gítségével sajátították el a technikát, választották ki a mintákat. A vászonneműek közül hímzéssel díszítették a kelengyéhez tartozó lepedőszéleket, párnahajakat, keszkenőket, előkötőket, orcatakarókat, a férfiingek ujjának szegélyét, valamint a protestáns egyházaknak ajándékba adott úrvacsoraterítőket és kendőket, a katolikus egyházak miseingeit, oltárterítőit. Sima vászon, gyolcs, patyolat és cinadof volt e hímzések alapanyaga, ezek többnyire német, osztrák, svájci, lengyel, sziléziai, morva és török területekről származtak. A színes selyem és a különféle fémfonalak szintén külföldről kerültek hazánkba. A nyugati országrészben élők főként Bécsben és a Felvidéken vásároltak, de a hódoltság alatt egyre nagyobb szerephez jutottak a keleti kereskedők, a törökök, zsidók, görögök és örmények. A fémfonalak közül a skófium volt a legértékesebb, ez ezüstből vagy aranyozott ezüstből húzott drót volt, az arany- vagy ezüstfonalak pedig selyem bélfonal köré tekert keskeny fémcsíkokból készültek. A hímzések tervezésénél nem használták a Nyugat-Európában már közkézen forgó német, olasz, francia vagy angol mintakönyveket. Előképül rajzolt vagy hímzett minták szolgáltak, melyeket ,,példa, mustra, forma vagy hím" névvel illettek. Ezeket — mint levelezésükben gyakran olvasható — kölcsönkérték egymástól, s így egy-egy kedveltebb motívum vagy minta az ország különböző részein is megtalálható. A kelengyéhez tartozó lepedőket két vászonszélből varrták össze, ezek egyik vagy mindkét végét díszítették hímzéssel. A hímzett sáv általában finomabb vászonból készült, s azt különféle díszvarrásokkal kapcsolták a vászonhoz. A 17. században már a lepedőkhöz azonosan díszített párna vagy vánkoshajak tartoztak. A párnahajak háromfélék lehettek: mindkét lapjuk három oldalán hímzettek, csak az előlapjuk hímzett, a hátlapjuk selyem vagy vászon, s a harmadik, mikor egy hosszú vászonszélből szabták, középen összehajtva háromhárom oldalát hímezték ki. A vánkosoknak csak egyik keskenyebb végét hímezték. A kor hagyatéki leltáraiból, kelengyeleltáraiból számos adatot olvashatunk ki egy-egy kelengye gazdagságáról. így például gróf Illésházy Katalin 1660-ban „spanyol varrású arannyal varrott lepedőt kilencet, selyem és arannyal varrottat huszonnyolcat, recés csipkéset harmincat, fehér varrásút ugyanannyit kapott, azon kívül negyven darab alsó lepedőt, s ez utóbbihoz otthon font lenvásznat 343 rőföt". A lepedőkről, párnákról korabeli ábrázolás alig maradt fenn. Mindkettőt egyedül Jánoky Farkas 1698-as ravatalképén figyelhetjük meg, amelyen a mindkét végén hímzett lepedőhöz két azonos díszű vánkoshaj tartozik. Az Erdélyben hímzett lepedőszélek közül még erősen törökös hatású a reneszánsz mintakönyvekből ismert hullámzó indák íveiben egyenesen álló, egyenes szárú ananász, az indából kihajtó apró gránátalmák és fogazott szélű levelek. A reneszánsz kompozícióval ellentétes a rajz merevsége és a motívumok kontúrozása,mely keleti hatásra utal (VIII-Í).Az erdélyi „virágos reneszánsz" egyik legszebb emléke II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének kelengyéjéből származik (VIII-3).A mindkét lapján három oldalt hímzett párnahaj hímzését egymáshoz szorosan kapcsolódó virágos boltívek alkotják, közepükben szegfűk és tulipánok váltakoznak. Az ívsoros minta eredetét egyesek a reneszánsz építészethez kötik, mások a brusszai bársony párnalapok hatására vezetik vissza. A rajz szépségét a jól kiválasztott színek és a szakaszos árnyalás teszi mestermunkává. Szivárványos hímzésű az erdélyi párnahajak másik kiemelkedő darabja is (VIII2). A szimmetrikus virágbokrok és a hullámzó indákkal kapcsolt folyamatos minta jellegzetes reneszánsz csipke- és hímzésminta. Erdélyben főként a festett oklevelek szélmintájaként figyelhető meg.Az indák szalagos áthurkolása leginkább német mintakönyvekben fordul elő. A hímzésen a keleties virágok és a nyugati mintaelrendezés jellegzetesen magyar alkotást eredményez. Központi tőből eredő, a lepedőszél egész felületét behálózó minta gyakran megfigyelhető a 17. század második feléből származó felvidéki hímzéseken (VIII-4), de megjelenik nyeregtakarókon is. A hímzés szeszélyesen burjánzó indái, a rajz vonalát követő hasított öltései a reneszánsz minta barokk változatát jellemzik. A lepedőszélek nagy részére jellemző, hogy a hímzés középső, széles sávját két keskeny sáv fogja közre (VIII-5).Tulipánok, apró rozetták váltakozása kíséri a széles középső sávot. Ebben hasított szélű akantuszlevelekből álló hullámzó girland íveiben egy-egy ellentétes állású gránátalma és kisebb tulipánok erednek. A minta egyszerűbb változata megtalálható egyes nyugat-európai mintakönyvekben, de a kitöltő motívumok, az ívekbe helyezett virágok már az eredeti reneszánsz mintától eltérő magyar motívumok. Jellegzetes minta az önállóan álló, egyenes és átlós virágbokrok váltakozása is (VIII-1). Ezek az egymás mellé sorakoztatott, szimmetrikus virágbokrok a lepedőszélen erősen törökös jellegűek. E mintának másik változata az egymás mellé sorakoztatott részarányos virágbokrok sora (VIII-8). A felvidéki hímzések színvilágát többek között a borvörös és a zöld különböző árnyalatai uralják. Egyedülálló díszítésű, valószínűleg török hímző munkája az a párnalap (VIII-9), melynek három oldalát kilenc, egyforma, sarlósán hajló virágos ág díszíti, öblüket miribóta tölti ki. A hímzésen törökös jellegű a bóluszvörös szín alkalmazása, valamint a vörös szín világosabb színnel való kontúrozása. Palotay Gertrud a török kerámiák hatásának érvényesülését látja benne. A kézben tartott keszkenők divatja a 16. században terjedt el. Korai darabjai az ábrázolások alapján fehér gyolcsból készülhettek, fehér csipkeszegély dísszel és néha szálhúzásos hímzéssel. A hímzett vagy csipkével díszített fehér keszkenő a 17. században is divatban maradt. A magyar nagyasszonyok közül hasonló gyolcs- vagy patyolatkeszkenőt tart kezében ravatalképén gr. Thurzó György felesége, Czobor Erzsébet (1626) és gr. Illésházy Gáspárné,Thurzó Ilona (1648). A fehér keszkenőknek hazánkban kialakult jellegzetes típusán a keszkenő négy sarkát bojt vagy fehér lenfonalas csipkecsüngő díszíti. Keszkenőink többsége azonban skófiummal, arany- és ezüstfonallal és selyemmel hímzett. A virágmintás keszkenők mellett az erdélyi források madaras és betűs keszkenőkről is szólnak. Ehhez nyilván a törököknél látott, ajándékba kapott vagy hadisarcként raboktól követelt színes keszkenők is hozzájárultak. A négyzetes formájú, kisebb-nagyobb keszkenők hímzése szegletesen, tehát az oldalak mentén körben helyezkedett el. Többségüket azonban a sarkokba, és néha az oldalak közepére helyezett minta jellemzi. Színes selyemmel hímzett keszkenőt tart kezében egy szepességi festő 1641ből származó, fiatal nőt ábrázoló arcképe (X-12), de leggazdagabb ábrázolásai a ravatalképeken láthatók. A halotti öltözet központi motívuma az összekulcsolt kézbe helyezett keszkenő, melyet a halotti reprezentációban a halál és a lelki jegyesség szimbólumának tartottak. A keszkenők később