Róka Enikő szerk.: Zichy Mihály, a „rajzoló fejedelem” (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/4)

A „rajzoló fejedelem" RÓKA ENIKŐ

szinü földet kapálja egy munkás, emberi és társadalmi hasonmása a földnek, melyet munkál. A terra di Siena felett bűnbánóan, kiégett szenvedélylyel térdel egy remete, még odább az égszínkék és rózsa-karmin, a szerelem szinei, mint szerelmes pár ölelkeznek zöld lombozatú rózsafolyondár alatt. Egy gúnyos kaczagás megint jobbra vonta figyelmemet. Neutral tinta, mint a mindentudó bölcs, gúnyosan köszönti mindent tudó ékes társait, azt jelezve, hogy csakis ő teszi őket valamivé. Amodább az arany-kagylóban himbálódzik a mecénás és kicsinyléssel, fitymálva tekint egy tarka alakra, a ki - uram bocsa! - harlekinruhában, fején csörgő sapkával, bár gúnymosollyal, de mégis szolgálatra készen áll a pénzes zsák előtt, - talán csak nem a mi korunk művésze?"

10 Zichy Párizsban, pályája delelőjén, önállóságát, saját művészi útját és megélhetését keresve a művészet hagyományos rajz- és szín-értékelését öntötte könnyed akvarell-formába. Iróniájának forrása pedig saját súlyos érintettsége volt. A „Neutral tinta", a bölcs, ironikus alak nem más, mint a rajz, s megjelenítője a cinikus antik világpolgár, a hordóban lakó Diogenész.

11 Fennmaradt aforizmái és róla szóló anekdoták alapján az aszkétikus életet választó filozófus a szemlélődés, etika, ész, bölcsesség és irónia, egyben a gondolat szabadságának példájává vált. Diogenész Raffaello Athéni iskoláján az alakok csoportjaitól elkülönülve a lépcsőn ül, Géróme magányosan, hordójában ábrázolta 1860-ban készített festményén. Zichy megfogalmazása szerint csak általa, a Diogenész-tinta által létezik a mű, tehát a rajz a szellem, a gondolat, az ész, minden művészet alapja. Mégis az akvarell-kockákból születnek a művészi képzelet teremtményei, mintegy a szín lehel életet a rajzba, s az egyes színekhez szimbolikus alakok társulnak. A reneszánsz óta a rajz, a disegno a művészetelmélet központi fogalma. Elsősorban a gondolatot, az ideát, másodsorban annak kifejezését jelentette, azaz ideának az anyag fölötti győzelmét, külső formáját, amely a művészeti ágak közös alapja. Bár neoplatonikus filozófiai háttere az idők során részben megkopott, az akadémiai oktatási gyakorlatban és az ahhoz kapcsolódó traktátusokban a 19. században is továbbélt a rajz elsőségének hagyománya.

12 Charles Blanc először 1867-ben megjelentetett, majd több ízben újra kiadott Grammaire des Arts du Dessin című nagyhatású művében a rajz elsőbbségét hangsúlyozta a színnel szemben, s ilyen értelemben vitatkozott Diderot állításával, mely szerint „a rajz ad formát a lényeknek, a szín pedig életet".

13 Diderot megfogalmazásával szemben Blanc szerint nem az életet, hanem az érzést jelenti a szín, amit alá kell rendelni az észnek, azaz a rajznak. A művészet e két eleméhez metaforikusán női és férfi szerepeket kapcsolt, tömör szentenciába foglalva ezzel azok érzelmi és racionális karakterét, valamint egymáshoz való hierarchikus viszonyát: „A rajz a művészetben a férfi, a szín a női nem."

1,1 A szín Blanc-nál csak másodrendű és kizárólag a festészetben fontos. A rajz - Zichy kommentárja alapján is elemi - elsőbbségét Blanc szerint alátámasztja, hogy a többi művészeti ágban a rajz önmagában is élettelivé teheti a művet, s erre bizonyíték az antik művészetből vett számos példa. Blanc állásfoglalása nemcsak egy hosszú tradícióba ágyazódik bele, de a rajz és szín sokfelé ágazó polémiáját is tükrözi, mely a francia kultúra szerves részét képezte a 17. századtól kezdve. Poussin és Rubens szembeállítása a 19. század közepe táján reaktiválódott az Ingres-Delacroix-vitában, és Oskar Bátschmann megfogalmazása szerint, mint „őrült érvek és lehetetlen pozíciók árnyékcsatája" végigvonult a századon.

15 Az Ingres-Delacroix-vita mögött valójában az akadémiai festők és a függetlenek, a klasszicisták és a romantikusok konfliktusa húzódott meg. A felek érvrendszerében kulcsszerepet töltött be a rajz és a szín, de művészi álláspontjukhoz számos egyéb fogalom - klasszikus-modern, forma-kifejezés, nyugalom-mozgalmasság, befejezett-vázlatszerű stb. - is társult. A két „iskola" élére részben a harmincas években megjelent kritikák hatására 1845 körül került egyértelműen a két festő neve, egy-két évtizeddel később, mint ahogyan fő műveik megjelentek a nyilvánosság előtt. Nagyjából ennyi idő távlata volt szükséges ahhoz, hogy világosan körvonalazódjon a két pólus és követőik művészi értékrendje, és így a szimbolikus vezető szerepet betölthessék. Eddigre kanonizálódott helyük, s túl a kritikai reflexiókon emberi és művészi konfliktusuk jócskán eltúlozva, nem ritkán aktuálpolitikai pozíciókkal azonosítva zugjjságírók és karikaturisták témájává vált.

16 5. Címlap. Principes du Dessein d'après les gravures qui ont été publiés sur les Statues Antiques. Par Jean Volpato et Raphael Morghen. Nuremberg, é.n. Zichy Mihály hagyatékából. Magántulajdon Kat. 315. 6. Zichy Mihály: Krisztus a keresztfán, 1846 Kat. 7.