Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

Kitárta a családomban honoló mély gyász elsötétítő ablakait. Levette a lámpáról a gyászfátyolt, amelyet apámnak korai halála hagyott reánk. Vaszary életszeretete indított el utamon. És én most messzirőt is látom bátorító integetését. Ne hagyjuk magunkat, barátaim, a mindig ugyanazt ismétlők országútjára hajtani, mint valami ökörcsordát, a jól bevált sablonok és módszerek szellemi börtönkapui felé terelni! Emlékezzünk hát a felszabadító szépre és bátor jóra, mert az ember legnagyobb kincse az erőt adó eleven emlékezet! Lossonczy Tamás: Eleven emlékezetünk... Alföld, 1997. 3. sz. 70-71. 1 A kiállítás rendezői köszönik a művésznek, hogy számukra is felidézte Vaszary Jánossal kapcsolatos emlékeit: Beszélgetés Lossonczy Tamással, 2006. máj. 2. A felvétel az MNG Adattárában található. PÉCSI-PILCH DEZSŐ - HINCZ GYULA Lehet azon vitatkozni, hogy helyesek voltak-e elvei, vagy pedig túlzások, noha „azok kellő megítéléséhez, mint minden nagyság megítéléséhez a földön, kellő távolság, tér és idő szükséges", de nem vitás az, hogy Vaszary művészpedagógiai elvei egyéniségéből folytak, a tiszta l'art pour l'art szemszögéből. Ő nem taníthatott másképp! Intranzigens, megalkuvást nem tűrő művészi hitvallása tán még progresszívebb volt, mint saját művészi pályafutásának mezsgyéje. Mint a nyitott ablakon beáradó üde, friss levegő, modern művészi szelleme, tanítványainak palettájára egyszerre fényt, ragyogást sugárzott, s rendkívüli teljesítményt tudott kicsiholni belőlük. A Főiskolának ezen 1920-30-as évei egy értékes, szép felvirágzás korszakának volt joggal nevezhető, s ez nagymértékben az ő nevéhez fűződik. Fő elve volt mindvégig, hogy a tanár dolga nem annyira oktatni, korrigálni, hanem inkább irányítani, legfőképpen pedig lelkesíteni. Tehát nem a modellhez kötött korrektúra a fontos, hanem a kor szellemének átélése. Valóban kevés tanárnál volt tapasztalható oly szuggesztív hatás a tanítványokra, mint az ő osztályában, ami által tanítványairól teljesítőképességének maximumát kapta ellenértékül. De olvassuk, miként látja volt tanítványainak egyik legtehetségesebbje, Hincz Gyula Vaszary Jánost, a tanárt. „A modern humanista és tanítómester sokrétű igényével kezelte s irányította növendékeit. Előadásaiban a művészet kérdéseinek megvilágításához a zene, irodalom és tudomány analóg kérdéseivel gyakran vont párhuzamot, hogy a tárgyra vonatkozó megjegyzése minél gazdagabb és világosabb legyen tanítványai előtt. Tanításának lényege: a természet leábrázolása és a művészet két külön világ. Az első bevezető rész, amit tudni kell. A másik, a tulajdonképpeni: véleménynyilvánítás a világról; egy kor szellemének megfogalmazása, egyúttal kontrollja is; etikai magatartás az esztétika törvényeivel. Egyszóval művészet. Sokat kívánt és mindent jól. Növendékeivel szemben a közvetlen hangra megközelíthetetlen és tiszteletparancsoló volt, de lebilincselő előadásai alkalmával az eszmecserének tág teret engedett. Előadásai és korrektúrái nem voltak elvontak. Dúsak voltak szellemes fordulatokban, és érzékien színesek a szavak megválogatásában. Növendékeinek munkáiban megkívánta az elv ismeretét, a világos és tömör fogalmazást, rabulisztikamentes, de színes, s a gondolat világosan fedő előadását. Célkitűzése alapján nem a modell volt az irányadó, hanem az elébe tárt munka. A leíró festés ismérveit megkívánta, de annak oktatásával csak kivételes alkalommal foglalkozott. Pongyola szellemű munkát nem tűrt. Tiszteletet kívánt a gondolattal és a munkával szemben. Tanterembe léptekor minden növendéke érezte, hogy egy nagy művész és nagy pedagógus lép elébük, s érezte, hogy az küldetésének teljes felelősségével van jelen növendékei közt. Modorában volt valami hűvös és tartózkodó, és valami rendkívüli gyöngédség. Mindenkivel szemben figyelmes és figyelmet keltő volt. Pedagógiai módszere nem a probléma részenkénti megismertetéséből állott, hanem mindig totális megragadása a feladatnak, s nem demonstratív (azt megalázónak tartotta), hanem kritikai. Nem állított fel fokozatot a fej, alak, s kompozíció - rajz és festés között. Módszere mindig az egész művészire, az esztétikaira való reávilágítás volt (kompozíció annyit jelentett, mint egy fej megoldása, s fordítva). A természet után való munkát és a komponálást párhuzamosan gyakoroltatta, egymás kontrolljára. A festői diszciplínák közül a szín és tömör szerkezet tanítását kedvelte leginkább és tanította, gyakran példázva a francia művészet emelkedett színízlésével. Elméleti utasításai mellett gyakran tett gyakorlati és technikai utasításokat, még oly kérdésben is, hogy hogyan kell a szenet, pasztellt stb. kezelni, hogy a vonal, szín, folt stb. hatása minél érzékibb és szebb legyen. Vaszary János mint tanítómester teljes hitével az élő művészetre nevelte növendékeit, távozó növendékének meghagyván a haladás parancsát, a művészet tiszteletét és az etikus magatartást az alkotásban. A segítségért és a vezetésért köszönetet nem fogadott el: »nem Önért tettem - hanem a mú'vészetért« - szokta mondani végszóként az Epreskertből távozó növendéknek." Tanári kötelességének teljesítésében rendkívül pontos és fáradhatatlan volt. Ritka érték volt nála, hogy tanítványainak művészi tevékenységét figyelemmel kísérte a Főiskola falain túl is, s az ifjú nemzedék érdekében sokat tevékenykedett. Mint a modern művészet hivatott harcosa, elveit nemcsak a Főiskola falai között hirdette, hanem nyugalomba vonulása után két szabadiskolában, s főképp az életben is terjeszteni kívánta. Ezért vett oly élénk részt a művészek társadalmi életében, egyesületek alapításában, így a Szinyei Merse Pál Társaság, a KUT, az UME, az UMBE munkájában, mely utóbbi kettőnek díszelnöke is volt. Legvégére maradt, hogy Vaszaryról, mint emberről is pár szóban megemlékezzünk. Rendkívüli egyéniség volt ő, noha kevesen ismerték közelről, aminek oka robusztus külseje által is nagymértékben támogatott zárkózott, arisztokratikusnak látszó modora, fellépése volt. Ez nem annyira veleszületett családi vonás volt, hanem erre a modern művészet művelőinek magasabbrendűségében való hite szolgált alapul. Ezért tudtak kevesen hozzá közel férkőzni; művészetről sokat, magáról sohasem beszélt. Barátjainak száma kevés, per tu csak Rippl-Rónai, Csók István. Lelkesedett mindenért, ami új és modern: a rádió, televízió, a színes mozgókép mind érdekelte. Csak magas kora miatt nem szállt repülőgépbe. Külseje választékos, tökéletesen beszélt németül, franciául. Nem dohányzott, nem ivott alkoholt soha. Megjegyzései találóak, nem egyszer szellemes riposztjaiban az irónia is felcsillant. A zenét szerette, de nem művelte. Amit a művészetről mondott, abban fanatikusan hitt is. Pilch 1940. 57-59; Hincz Gyula visszaemlékezését szintén idézi: László 1967. 19-20. LÁSZLÓ GYULA - HINCZ GYULA Vaszarynak olyan tanítási módszere volt, amely eltért a Főiskola többi tanáráétól. Nagy volt a különbség például Rudnay Gyula klasszikusokon, Goyán, Munkácsyn alapuló szemlélete, vagy Benkhard Ágost nagybányai festésmódja mellett mindkettükből hiányzott a „ma". Vaszary pedig mindig lépést tartott a korával, és a hallgatóknak adott egyéni korrektúra mellett a fiataloknak a világ forrongó művészetének általa ismert információját adta. Ez volt a nagy különbség. Rudnay a kortársakra sohasem tért ki, csak a régiekre hivatkozott, nem adott tájékoztatást az emberiség élő kultúrájáról. Hincz Gyula nem érzi magát jogosultnak, hogy bírálja, vajon Vaszary milyen szélesen s milyen mélyen fogta meg az akkori „má"-t, de maga az a tény, hogy Vaszary felfegyverezte hallgatóit korszerűen, míg a többi nem, mindennél jobban mutatja jelentőségét. Hincz Gyula mindkét mesterét (Rudnayt és Vaszaryt) egyformán szerette és becsülte.