Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

Elmondta Rudnaynál töltött idejének egyik mozzanatát. Volt egy Galimberti Sándor nevű festő, aki Bécsbe emigrált 1919 után.

1 Művészi fejlődését tekintve a Nyolcakhoz kapcsolódott és a „MÁ"-hoz, Kassák környezetéhez. Hincz Gyulát ekkoriban érdekelte az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus művészete, mert ez áthatott Vaszarytól a Rudnay osztályra. Kezdett is arrafelé tekintgetni, Rudnaynak ez nem tetszett. Galimberti képeit valaki, ez időben nyers vászonként áruba bocsátotta a Főiskolán. így pusztult el Galimberti munkásságának egy része. Hincz Gyula meglátta Önarcképét, és „megszerezte". Kissé Tihanyihoz, kissé Uitzhoz hasonlított. Észrevették a kép hiányát, s megfenyegették Hinczet, úgyhogy visszaadta a képet, de elkezdett stúdiumokat készíteni ebben a szellemben. Rudnay nem vette jó néven ezt a szemléletváltozást. Lehordta: „ezek az emberek őrültek voltak, ez a művészet őrültekházába való". Nemesi és plebejus romantika volt benne. Csodálatosan nemes művészettel művelte, de minden dolog felizgatta, ami a „ma" művészetét jelentette. Nem világosította fel az embert arról, ami a világban történt. Vaszarynál ezzel szemben minden korrektúra legérdekesebb része, amit a világról, az akkori kor művészetéről mondott. Az egyik kitárta a kaput, a másik nem. Vaszary ellátta hallgatóit folyóiratokkal, könyvekkel, képanyaggal: »íme, kérem, ez történik a vilagban«. Egyes művészeti eseményekről előadta a nézetét, ezek túlmutattak az ő festési módszerein. A francia kultúrában látta az egyetemes emberiség legszebb megnyilatkozását. Tisztelte. Beszélt Rippl-Rónairól is, akit nagyon becsült. De már például a velencei Biennálét (az olaszokat) bírálta. Sokszor került a szó Fujitára, Van Dongenre, Dufyre. Megismertette hallgatóival az internacionális kultúrát, emellett azonban sokat adott a kifejezés humánumára. A művészi kifejezéssel szembeni tisztelet és megbecsülés áthatotta minden szavát. Az ember teremtette a kifejezés és a letét gondolatát, azt, hogy hogyan fessenek, ez is beletartozik a humánum szélesebb körébe. Természetszemléletű képeknél a kifejezés tisztasága, a kifejezés humánus csengése kell, hogy benne legyen a látványban. Hincz Gyula mint festő később jött rá arra, hogy „az Öregnek igaza van". Vaszary János nem szerette, ha valaki „pacsmagolt", minden ecsetvonás, szín a kifejezés magas szintjén kellett létrejöjjön. A humánum nála annyi volt, mint emberiesedés. A nagy mesterek tulajdonsága a kifejezés eszközeinek és anyagának tisztelete. Vaszary lenézte a maszatoló festészetet. Sokszor mondta: »Sajnos nem érhettem meg, hogy mesteriskolám legyen«. Igen-igen sokra becsülte Derkovitsot: „művészi korlátai mellett olyan ember, akiben tüzek égnek, majd később értik meg". László Gyula harmadik személyben leírt beszélgetése Hincz Gyulával. László 1967. 20-21. 1 Hincz Gyula a dátumban téved, Galimberti Sándor ugyanis már 1915-ben meghalt. Emlékkiállítását valóban a MA folyóirat rendezte meg 1918-ban. BARCSAY JENŐ „Mindössze két évig voltam nála.

1 Azzal kezdhetem, hogy az volt az érzésem, hogy kész festőket kellett volna hozzá beosztani. Kiváló tanítványai voltak akkor: Járitz Józsa, Kiss Vilma, Beöthy [István], Vörös Béla, Czillich Anna, Dulien Edit, akik szememben kész embereknek tűntek: tehetségesek voltak. De voltak kevésbé felkészült növendékek, közöttük én is, aki vidékről jöttem fel. Nála sohasem volt szabad a természetet leutánozni, mint Ballónál vagy Rétinél, nagybányai naturalizmussal. Vaszary a konstrukcióról, képről, színről, mozgásról beszélt. Később jöttem rá arra, hogy Vaszary németes festői műveltségű volt, a német expresszionisták és Kandiszki [sic!] korai dolgai hatottak rá. Nem francia, hanem inkább német levegő áramlott képeiről. Azzal lépett be az osztályba... nos, várj, kezdjük elölről. Bottka Miklós növendéke voltam fél évig. Mindig alkoholszagú volt, s nem tudott alakrajzot tanítani. A második félévben vettek fel, s így kerültem Vaszaryhoz. Első óráján pepita ruhában jelent meg, a törékeny Lyka Károly kísérte fel a III. emeletre. Erőteljes, hatalmas, elegáns úr volt, mellette a vézna Lyka Károly szinte, hogy eltűnt. Lyka bemutatta őt, hogy ő lesz a mi tanárunk. Vaszary végignézte az osztályt, lebiggyesztette ajkát, nem szólt egy szót sem, s kiment. Az első lépése igaz volt, ugyanis megtiltotta a modell 1-2-3 hetes beállítását, a tanulmánykészítést: „kérem ezután krokizni fognak, először 5 perces, a következő héten 3 perces, rákövetkező héten 1 perces krokik lesznek egész délelőtt". Utána már volt 1 hetes beállítás, és megtörtént a csoda: ilyen előzmények után másként tudtuk felfogni az aktot, nem részletekből építettük fel az egészet, hanem a tömegből fejlesztettük a részletek felé. A krokizással arra kényszerített, hogy egyszerre lássuk a formát, s elérte azt, hogy megváltozott a látásunk. Míg a többi osztályban (Rétinél és másutt) témákat kellett festékkel illusztrálni, mint például Ádám és Éva, tehát történést kellett megoldani, Vaszary törekvése az volt, hogy a növendékek minden hónapban oldjanak meg egy kompozíciós feladatot. Rétinél: Ádám és Éva, Vaszarynál: a vörös szín megoldása. A következő. Rétinél: Káin és Ábel, Vaszarynál: a kék szín megoldása és így tovább. A színproblémák után téri és formai problémák, azután a mozgás, azután különböző formai megoldások kerültek nála sorra. Tény az, hogy míg a többi mesterek növendékeinek fogalma sem volt a színről, vonalról, formáról, térről, s arról, hogy mi a kép, mi a festészet, minket éppen ezek a dolgok érdekeltek. Évek múltak el, és bizony sokszor azokból az emlékekből táplálkoztam, amit tőle kaptam. De egy emberi dolgot nem hallgathatok el. Mivel rájöttem arra, hogy nem a Z betűnél kell kezdenem a tanulást, hanem az A-nál, s ez Vaszarynál lehetetlen volt, komoly stúdiumok alkalma után vágyva két év után elhagytam Vaszaryt és Rudnayhoz kerültem. Valószínűleg emberi hiúságával magyarázható, hogy emiatt 8 évig nem fogadta a köszönésemet, de egy sikeres KUT-kiállításon való szereplésemkor hozzám jött, gratulált, de azt mondta, hogy „a Rudnaynál eltöltött négy évem elveszett négy év volt". László 1967. 14. 1 A Vaszaryról szóló visszaemlékezés másik változatát ld. Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Sajtó alá rend. Károlyi Zsigmond. Bp., 2000. 34-46. BÚZA BARNA 1930 körül én szobrásznövendék voltam, de ha csak tehettem, Glatz és Vaszary korrektúráira mindig elmentem. Az Epreskertben voltam, ahol ők korrigáltak: tulajdonképpen ég és föld a két ember, de én nagyon becsültem mind a kettőt. Vaszary János korrektúrája prófécia volt a művészetről. Csodálatos - de sajnos nem volt meg ez a [magnós] technika, nem volt a helyszínen gyorsíró, sokan el is felejtették, de Vaszary órája után mindig kicserélődött az ember. Odamentem, hogy „kedves mester, szobrász vagyok, de nagyon szeretném, ha meghallgathatnám". Azt mondta: „Kérem, nagyon jólesik, tessék, legyen szerencsém". Vaszary nem nyúlt bele senkinek a vásznába, sem a rajzába. Leült a rajzolóbakra, s elmondta, hogy ő mit tartana jobbnak. Amikor kisült, hogy az egyik növendék, akit Ágh Lórándnak hívtak, egy rendkívül tehetséges, félcigány gyerek volt, s megpróbált „kis Vaszary" képeket csinálni, úgy lerámolta, hogy az a fiú akkor volt huszonhárom éves, s mondom, egyébként nagyon tehetséges ember, úgy sírt, mint egy kisgyerek. Vaszary nem akarta megbántani, csak közölte vele, hogy „Vaszary János én vagyok". Glatz korrektúrája, nem azt mondom, hogy egy cirkusz, mindenesetre rendkívül szórakoztató volt. Glatz mindig rengeteget beszélt, nála volt a háromlábú széke, s akárkivel megállt beszélni az utca közepén, rögtön kinyitotta a széket, leült, mert neki fáj a lába, a beszélgető partner lehetett akár Réti István is, aki pedig egy szupermagas ember volt. Glatz úgy ment be az osztályra, hogy benyitott, nem ott kezdte, hogy „uraim, lássuk a képeket, mit dolgoztak...", hanem befordulva a kis székét letette: „a kutyaúristenit kérem, az valami fan-