Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

ÖZV. VASZARY JÁNOSNÉ Feljegyzések Vaszary jános festőművész életéből 1. BEVEZETÉS Értékes ajándékot kap az emberiség a Teremtőtől, valahányszor nagy művész születik a világra. Többnyire már a kortársak, de az utókor egészen biztosan felismeri a nagy szeltem jelentőségét. Ki ne gyönyörködne Liszt rapszódiáiban, Ady verssoraiban, Rippl-Rónai festményeiben. Aki nem tudja élvezni, nem is érdemes rá, hogy a természet halló-, érző-, látókészülékkel felszerelte. A legtöbb ember azonban olyan, mint a gyermek, aki ideigóráig gyönyörködik a kapott ajándékokban, azután kíváncsi lesz, vajon mi rejtőzik a beszélő baba, a sebesen száguldó kis kocsi belsejében. Amint ezt elgondolta, már kezdi is bontogatni, hogy azután keserves csalódás érje a kóc, fűrészpor, lélektelen vasszerkezet láttára. így jár sok nagy művész rajongója, ha bálványképének magánéletét, házi szokásait kezdi kutatni. Sok minden előkerül, ami jobb lett volna, ha homályban marad. Midőn rokonok, jó barátok biztatására elhatároztam, hogy egyet-mást feljegyzek Vaszary Jánosról, kit mint művészt oly sokan, mint embert azonban annál kevesebben ismertek, teszem ezt abban a meggyőződésben, hogy nyilvánosságra hozván magánéletének részleteit, semmi olyat nem fogunk találni, ami alkalmas lenne tisztelőinek illúzióit lerombolni. Túlzott elfogultság lenne azt állítani, hogy nem voltak gyöngeségei, kicsinyes szokásai, de csak a szeretetnek kissé erősebb izzólámpájával kell azokra rávilágítani, hogy az emberi gyarlóság salakja között felfedezzük a színaranyat. 2. AZ ŐSÖK A Bakony vidékéről származik a tősgyökeres magyar Zsédenyi nemzetség. Egyszerű szántó-vető emberek, kisiparosok. Két testvér közülük a Veszprém megyei Vaszar községből Keszthelyre költözött, ahol előbbi lakóhelyük után „a két vaszari" néven emlegették őket. Leszármazottaikat nyilván valami tévedés folytán ezen a néven anyakönyvezték is. Kétségtelenül innen ered az a téves felfogás, mely szerint a Vaszary családnak „Zsédenyi" a nemesi előneve, melyet bár jóhiszeműen, de jogtalanul használ az ifjabb nemzedék. A régi generáció egyik komoly és szavahihető tagja ugyanis, midőn eziránt kérdést intéztek hozzá, szó szerint így válaszolt: „Nem vagyunk mi nemes emberek, ha azok lennénk, apám nem fizetett volna füstpénzt, és nem szállásoltak volna hozzánk katonaságot". Nem is fontos, királyok, fejedelmek adományoztak-e a családnak, címert, oklevelet, mikor egy sokkal nagyobb hatalom, maga a Teremtő emelte nemesi rangra az egyszerű embereket, elhintvén bennük a művészi tehetség magvát, mely több nemzedéken át ugyan csaknem észrevétlenül rejtőzött, s itt-ott nyilvánult valami kezdetleges formában. Irodalmilag például egy-egy lendületes lakodalmi vagy egyéb ünnepi felköszöntő, rímekbe foglalt sírfelirat megkomponálásával, a képzőművészet terén egy művésziesen kifaragott bot vagy ostornyél elkészítésével. De a tehetség, mint alvó rügy, ott szunnyadt a lelkek mélyén, alkalmas arra, hogy valamely késői utódjukban teljes erővel kibontakozzék. A Zsédenyi család egyik már Vaszari Ferenc néven ismert tagja 1760 körül született Keszthelyen, és mint szűcsmester telepedett le szülővárosában. Első házasságából sok gyermek származott, kik már mind felnőttek, sőt maguk is családot alapítottak, midőn ő özvegységre jutván újra megházasodott. A csaknem 70 éves családfő Bajnok Teréziával kötött házasságából 1832-ben egy Ferenc nevű fiú született. A vézna, okos szemű fiúcska azután apjának hamarosan bekövetkezett halála után féltestvéreinél nevelkedett, kik közül Antal, maga is sokgyermekes családapa, karolta fel különös szeretettel félárva kis öccsét. Gyermekeivel együtt nevelte, kik közül Ferenc legjobban a nálánál 5 évvel idősebb Mihályhoz vonzódott, ki sokat foglalkozott vele, s írni-olvasni is megtanította kis nagybátyját. A két fiút később is szoros barátság fűzte egybe, midőn a pannonhalmi szemináriumban tanultak; ugyanis mindkettő papnak készült. Ez az elhatározás azonban egyiknél sem bizonyult megdönthetetlennek. Szünidőben ugyanis Keszthelyen gyakran megfordulván szomszédjuk, hosszúfalusi Szabó Imre, jómódú szőlőbirtokos házánál mindkét ifjú beleszeretett annak leányába, a szép, szőke Kornéliába. Az ily módon vetélytársakká vált két jó barát azonban korántsem ellenségeskedett egymással, békésen megegyeztek, hogy döntsön maga a leány. Amelyiket választja, az elveszi feleségül, a másik pedig visszamegy a szemináriumba, és pap lesz. Kornélia a szebb megjelenésű Mihályt választotta, és 1859-ben megtartották az esküvőt. Ferenc, kit már 1855-ben pappá szenteltek, maga áldotta meg a fiatal párt. A két férfi között melyik volt boldogabb? Csak az tudná megmondani, akinek mindent látó szeme belevilágít a szívekbe, aki megszámolja a visszafojtott könnyeket, aki megérti az el nem mondott panaszokat. Emberi szemmel mérlegelve el kell ismerni, hogy a gondviselés nem tévedett a szerepek kiosztásánál. Ferenc, ki mint Szent Benedekrendi szerzetes felvette a Kolos nevet, pannonhalmi főapát, majd Magyarország hercegprímása lett. Mihály, a gondokkal küzdő, sokgyermekes családapa sem élt hiába. Ő maga nem emelkedett fel az átlagemberek színvonala fölé, de az élet koronája megadatott neki, mert megélte, hogy az ő fiában lobbanjon hatalmas lángra az őseiben szunnyadó művészi tehetség szikrája, mely tovább izzott őbenne is, midőn rímekbe foglalta mennyasszonyához írt szerelmes leveleit. Káprázatos sugárkéve volt, mely félszázadon át csudálatos, örökké változó tűzijátékként gyönyörködtetett mindenkit, kinek szeme volt, hogy lásson; majd hatalmas világítótoronnyá szilárdult, melynek soha ki nem alvó fénye a jövőben is útmutatója, irányítója lesz az elnyomatásban, bizonytalanságban tévelygő ifjú művésznemzedéknek. 3. VASZARY JÁNOS GYERMEKÉVEI ÉS IFJÚKORA Csaknem minden népesebb csatádban meg lehet figyelni, hogy valamelyik gyermek szépsége vagy szellemi képességei folytán kiválik a többi közül, s a szülők akarva, nem akarva valahogy előnyben részesítik mint „parádés gyereket"; és van egy vagy több olyan, akit „kevésbé sikerültnek" minősít a családi közvélemény. Vaszary János Miklós, ki Kaposvárott született 1867. nov. 30-án mint szüleinek ötödik gyermeke, első gyermekéveiben látszólag az utóbbi csoporthoz tartozott. Nem ő volt az első kiváló ember, akinél megismétlődött a nagy mesemondó Andersennek a hattyúvá vedlett silány kis récefióka története. Ami külső megjelenését illeti, nem versenyezhetett feltűnő, szép testvéreivel. Túlságosan dús haja oly mélyen a homlokába nőtt, hogy édesanyja szükségesnek tartotta azt kis fésűvel visszaszorítani. Tatárosan ferde szeme-állása kissé mélabús arckifejezésével egyetemben nem tettek megnyerő benyomást.