Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

Válogatott bibliográfia

Vaszary János és felesége tatai kertjükben, fotó, 1935 Magántulajdon Elégségesektől hemzsegő bizonyítványaival pedig semmiképpen sem állta meg a helyét bátyja, a mindenkor első eminens Gábor mellett. A sokgyermekes családban nemigen jutott arra idő, hogy egyesek szellemi képességeit figyeljék. A 9 testvér mellett állandóan ott nyüzsgött egy sereg kosztos diák, környékbeli birtokosok, gazdatisztek fiai. A szülők így iparkodtak valamivel feljavítani a szűkös tanári fizetésből tengődő család anyagi helyzetét. Az anya páratlan, szinte hősies önfeláldozással vállalta a nagy háznép gondozását. Éjjelnappal mosott, vasalt, foltozott. A Vaszary gyermekek híresek voltak összevissza toldott-foldott ruhájukról, lomposan, elhanyagolt állapotban azonban soha senki sem látta őket. Az apa költői lélek volt, a természet rajongója, csak szükségből vállalt tanári állást. Nem volt született pedagógus, jólelkű, de heves, lobbanékony természetű, s gyermekeit nem akkor büntette, ha arra rászolgáltak, hanem akkor, ha őt valami felingerelte. Már az iskolában megsokallva a diákokkal való vesződséget, nemigen jutott arra ideje, hogy saját gyermekeivel behatóbban foglalkozzék. Pedig ha éberebben figyelik, a szülőknek észre kellett volna venniük, hogy János azért gyönge tanuló, mert minden képessége egyben összpontosul: rajzolni, festeni. Mindent lerajzolt, amit látott, iskolafüzetbe, újságszélére; a változatosság kedvéért meg alakokat formált agyagból, puha kenyérből, bodzabélből, mindenből, ami keze ügyébe került. Ha elfogta az alkotás vágya, nem is igen volt válogatós az eszközökben, hogy a munkájához szükséges nyersanyagot megszerezze. Egyszer emberfejet akart faragni, s erre a célra a szomszéd kertjéből eltulajdonított egy szép, érett, sárga úritököt. A szomszéd azonban résen volt, s hangos kiáltozással követelte a gyerek megbüntetését, mire az elgurította a zsákmányt, átbújt a rozoga kerítésen, s úgy eltűnt, hogy csak késő este tudtak ráakadni. Egy félig kiszáradt kis patak fahídja alatt keresett menedéket, s csak akkor bújt elő, midőn szúnyogok, hangyák ellepték, s össze-vissza csípték. A szomszéd újra szitkozódott, de az anya beszámítva a híd alatt kiáltott izgalmat, kitöltöttnek vette a büntetést. Harmadik elemista korában azt is megtette, hogy egy megfelelő nagyságú papírlapra lemásolt egy abban az időben forgalomban levő egyforintos bankjegyet. Oly híven utánarajzolta a rajta levő apró betűket, kacskaringókat, hogy a hamisítvány bárkit megtéveszthetett. A nyolcéves gyerek persze nem is sejtette, hogy ezzel büntetendő cselekményt követett el. A remekmű elkallódott könyvespolcon, fiókban, míg végre megtalálta egy idősebb, élelmes pajtás, ki elcsente, s a színházban jegyet kért érte. A pénztárnál nem vették észre, hogy hamis bankó került forgalomba. A szűkös anyagi viszonyok ellenére János első gyermekévei boldogan teltek a szülői háznál. Az iskolát ugyan mindig súlyos tehernek, rabságnak érezte, de mindezért kárpótolta a szünidő, amikor azután alaposan kihasználta az aranyszabadságot: már akkor élt benne a vágy, utazni, idegen helyen új benyomásokat szerezni. Miután útiköltségre nem tellett, gyalogszerrel járta körül a Balatont valamelyik pajtásával. Otthon pedig, mint sokszor mondotta, szüleinek a város határában fekvő szőlőjében töltötte ifjúságának legharmonikusabb óráit, midőn egy fa alatt heverészve olvasgatott, s a völgyből felhallatszott a legelésző bivalycsorda kolompja. Az idők folyamán azonban mind sűrűbb köd ereszkedett ezekre a szerény örömökre. A kissé erélytelen apa mint családfő nem állta meg a helyét: rokonok, jó barátok kihasználták jó szívét, s rábírták váltók aláírására, úgyhogy a családi ház s a szőlő csakhamar idegen kézre került. A család eddig is szűkös, de még mindig tűrhető anyagi helyzete csakhamar nyomasztóvá vált. Most már ők szorultak mások segítségére, legtöbbször azonban rideg visszautasításban volt részük. Megtörtént, hogy sorban végig kellett járni minden ismerős házat, míg nagy kelletlenül valaki rászánta magát egy váltó aláírására. A jég is ott törik, ahol a legvékonyabb: éppen a János túlérzékeny idegzetét kellett terhelni ezekkel a megalázó kilincselésekkel. A többi fiú ugyanis mind élelmesebb volt, s ügyesen elhárította magától a kellemetlen megbízást. Jól tudták, hogy valóságos kálvária beállítani az ismerős házakhoz. Tűrni kellett a háziasszonyok mérges pillantásait, epés megjegyzéseit; a családfő pedig akárhányszor eltagadtatta magát. Egy tanárkolléga, midőn végre rászánta magát egy váltó aláírására, azt olyan színtelen tintával eszközölte, hogy a névaláírás alig volt látható. Ezek az emlékek lidércnyomásként nehezedtek az érzékeny lelkű fiúra, az ő idegrendszere művészi hajlamánál fogva nem volt oly ellenálló, mint a köznapi emberé, kiről visszapattannak az élet durvaságai. A család nem is sejtette, milyen értékrombolást vitt véghez meggyötörtetésével, mely egész életén át nyomot hagyott lelkületében. Testben, lélekben erős férfivé vált, s mégis mintha állandó rettegésben tartotta volna valami képzelt rém - félt az élettől. Bármily kedvező anyagi helyzetbe került később, mindig sokkal kevesebbet mert saját szükségletére, kényelmére költeni, mint amennyit megtehetett volna, pedig csak a szegénységtől, a pénztelenségtől félt. Jellegzetes tulajdonsága volt, hogy ami bántódás érte, soha sem tudta felejteni. Szülővárosát, Kaposvárt, nem kívánta viszontlátni, számára több keserű, mint édes emlék fűződött hozzá. Haragtartó volt a sorssal szemben, mely oly mostohán bánt vele ifjúkorában. A nyomasztó gondok végre megérlelték a 15 éves ifjúban az elhatározást, hogy elhagyja a szülői házat, s a kolozsvári piaristáknál folytatja tanulmányait, ellátásáról pedig ezután maga gondoskodik. Nem szeretetlenség indította erre, sokszor mondotta, mily fájdalmas volt számára övéitől elszakadni. Ezt bizonyítja is a szülőt tisztelő jó fiú Kolozsvárról írt, meghatóan naiv leveleinek minden sora. Valószínűleg úgy érezte, hogy az anyagi gondokkal való küzdelem felemészti minden energiáját. A piaristáknál lakást s bőséges ellátást kapott mindenféle szolgálatokért, melyeket a tanároknak a könyvtárban, szertárban végzett. A gondtalan élet meg is hozta az eredményt, tanulmányait most már több sikerrel végezte, s 1885-ben kitüntetéssel tette le az érettségit. Ez nem csekély erőfeszítésébe kerülhetett, miután rossz emlékezőtehetsége miatt nem tanult könnyen. Mily nagy volt a megerőltetés, bizonyítja az a körülmény, hogy élete végéig, 71 éves koráig mindig az érettségivel viaskodott, ha nehéz álom gyötörte. Gyakran említette, hogy csak apja határozott kívánságára végezte el a gimnáziumot, ami őt illeti, inkább beállt volna akár szobafestőnek, annak művészete szempontjából több hasznát vette volna. Ez némi túlzás volt részéről, mert alig hihető, hogy a kolozsvári piaristák alapvető munkája nélkül megszerezte volna azt a széles látókört, kiváló műveltséget, mely tehetsége mellett első helyet biztosított neki nemcsak hazája, de egész Európa modern művészeinek táborában. 1885 őszén Budapestre került a Mintarajziskolába, Székely, Stróbl, Greguss tanítványa lett. Tanárai, úgy látszik, nem ismerték fel tehetségét, mert első bizonyítványában alakrajzból 4-es, vagyis elégséges osztályzatot kapott. Lehet, az volt az oka, hogy abban az időben gipszek másolásából állt az alakrajz-oktatás, s ez elkedvetlenítette, miután ő gyermekkorától fogva mindent természet után rajzolt; már akkor ösztönösen megtalálta a helyes utat, és gyűlölte a sablont. Az évek folyamán azután jobban méltányolták munkáit, kitünte-