Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2007/3)

KOVALOVSZKY MÁRTA: A stíluskereső

árasztó atmoszféra, amely ennek a kompozíciónak minden négyzetcentiméterét átjárja, a festés mindent félresöprő élvezetének bizonyítéka. Vaszary, a festő számára a kép jelentett mindent. Próbálkozásai a KUT, majd az UME körül végleg rá kellett ébresszék: eszményeik mennyire különböznek egymáséitól. Az ártalmatlan, de valójában minden igazán újtól tartózkodó, derék, de óvatosságában sokszor avíttasnak bizonyuló szellem, amelyet e társaságok tagjai jobbára követtek, a stílusnak az önként vállalt biztonságos középszerűsége, amely munkáikat gyakorta uralta, ugyancsak messze állt a saját korára, a legfrissebb törekvésekre figyelő, érzékeny, liberális szellemű Vaszarytól. Nem került közel a nagyhatású „római iskola" ájtatos fényben fürdőző klasszicizálásához, de alkata, mentalitása nem tette őt alkalmassá arra sem, hogy a tízes évek hazai avantgárdjának örökségét folytassa. Minden küzdelme és csalódása ellenére - festményei tanúsítják - munkásságának utolsó évtizedében személyisége és tehetsége csaknem tökéletesen fedte egymást. Miközben Vaszary a nehézkesen modernizálódó magyar társadalomban élt, már régóta a nyugatias, nagyvárosi civilizációnak és életformának volt feltétlen híve. 1930 körül tűnnek fel vásznain azok a nőalakok, akiknek divatos sápadtságában, enervált mozdulataiban, derűs egykedvűségében a korabeli társasági élet úriasszonyaira ismerünk. Lustán elnyúlt vagy összegömbölyödve kuporgó testüket laza kontúr jelzi; nem főszereplői a képnek, csupán motívumok, akár az ablakon bevillogó reklámok vagy az utca sűrű embertömege. Ezeken a kompozíciókon a főszerepet a „modern idők" játsszák, a sziporkázó fényekből, kirobbanó színekből, bujkáló árnyakból szőtt „valóság", az a különös atmoszféra, amelyben a lelkesítő újszerűség és nagyvilági elegancia bágyadt álmodozással és hálószobai filozofálgatással fonódódik egybe {Párizsi emlék, 1930; Városi világítás, 1930, kat. 150; Morfinista, 1930, kat. 148). Vaszary itt olyan témára lelt, amely olykor kortársait is foglalkoztatta. Finom arcú hölgyeinek rokonai nemegyszer feltűnnek Aba-Novák Vilmosnál (9. kép), Frank Frigyesnél (Női arckép, 1930; Mimi fátylas kalapban, 1930) vagy Csók Istvánnál (8. kép). Vaszary könnyedebb világához Scheiber Hugó cirkuszi jelenetei (Cirkusz, 1933), bohócos arcképei (Kiabáló önarckép, 1920-as évek eleje), városi részletei (Építkezés, 1920-as évek eleje), vagy Schönberger Armand utcaképei (Nagyvárosi fények, 1920-as évek) és jelenetei (Ketten, 1927) inkább csak a felszínen hasonlítanak. Ők a valóságnak egy másfajta, archaikusabb helyszíneiről, formáiról, belső viszonyairól hoznak üzenetet. A nagyvárosi tájban, a metropoliszok népében, az utca forgatagában Vaszary mást látott, mint kortársai. Nem meglepő: az életformák, a környezet tárgyai az első világháború után fokozatosan megváltoztak, „modernizálódtak", de az egyéni és közösségi lét még sokban megőrizte régies vonásait; a korszak hazai művészeinek többsége inkább a vidékies, kisvárosias élet idealizált képét fogalmazta meg, nem „a nagyváros szimfóniáját".

15 Vaszary megérezte az új idők fuvallatát, és magával ragadta a szokatlan, friss látványok költészete. A korszerűség iránti lelkesült elkötelezettsége és eredendően városi kultúrája vezette őt arra a korábban ismeretlen senkiföldjére, amelyen könnyed lépteit csak kevesen követték. Ebből a szempontból állott közel hozzá Frank Frigyes néhány festményének lágy és elragadtatott poézise (Place St. André des Arts, 1926; Párizsi autóbusz, 1927, 10. kép; Újlipótváros, 1928). Vaszary kortársai között egyébként is ő vélekedett leginkább hasonló módon a képről. Vaszarynak olyan müveit, mint a Díva kék pamlagon (1930 körül) vagy az Nő lámpával (1930 körül, kat. 145) bátran összevethetjük a fiatalabb Frank Frigyes ekkori munkáival, s látni fogjuk, határozott szellemi-festői rokonság fűzi össze őket. Ez nemcsak a mindkettejükre oly jellemző átlós kompozíciót illeti (Frank Frigyes: Reggeli ébredés, 1928; Mimi karosszékben, 1929; Az angyal ajándéka Miminek, 1931), hanem elsősorban azt, ami sokkal jellemzőbb mindkettejükre: megingathatatlan hitüket a szín teremtő erejében. Ott, ahol Vaszary ecsetje a szokásosnál lassabban vándorolt a vásznon, ahol sűrűbb festékmasszát vitt fel a vászonra, és kedvtelve gyönyörködött a színes foltok és kontúrok dekoratív rendjében, ott láthatólag ugyanazok az indítékok vezették, mint Frank Frigyest. Müveik közeli rokonságát a nagyvonalúan formált szerkezet, a színek mélyről ragyogó tüze és az egész ábrázolás finoman kihívó, frivol bája adja. 9. Aba-Novák Vilmos: Laura, 1930 Herman Ottó Múzeum, Miskolc