Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - Millenniumi realizmus. A kortárs magyar realista festészet természetrajza. Rieder Gábor

miközben 2001 szeptemberében a magánkezdeményezésre születő újpesti MEO nyitótárlatán az első (Méhes László, Konkoly Gyula) és a második (Nyári István, Fehér László, Méhes Lóránd) hiperrealista nemzedék képviselői, a fiatal figurális festők társaságában (Kupcsik, Szűcs, Szépfalvi Ágnes — Nemes Csaba) kerültek közös rivaldafénybe.

12 Az Új Művészet gárdája az elmúlt fél évszázad realista festő irányzatainak összefoglalásaképp 2002 végén megrendezte az Örökölt realizmus című kiállítást a Szombathelyi Képtárban.

13 A kis visszhangot kiváltó, mégis jelentős kiállítást követően, Aknai Katalin töprengéseire válaszolva a Műértő hasábjain indult meg az érdemi szakmai vita. A 2003 júliusától majd egy éven át zajló ún. „Technorealizmus-vita" eredményeképpen kirajzolódtak az új és kevésbé új (fotó)realista festészetet körülbástyázó elméleti álláspontok.'

4 A teoretikus eszmecsere során, a figurális hagyomány és a mediális kortárs művészet felől közelítő elemzők kereszttüzében, nyelvi szinten is artikulálódott egy új irányzat, „egy igazán markáns trend".'

5 A „trend" címke termékeny terminusnak bizonyult. Bárdosi József a következő gondolatokkal kezdte a fotografikus életképeket festő Adorján Attila kiállításmegnyitóját 2003 októberében: „Tisztelt Megnyitóközönség! Egy ideje azt hallom, hogy »trendi« lett a figurális festészet. Engedjék meg, hogy azt mondjam: nagy örömömre. Közel tíz éve a budapesti galériák tele voltak nehezen dekódolható konceptuális installációval. Akkor senki sem mondta, hogy ez trendi."'

6 Nem véletlen, hogy éppen a gazdaság, a marketing és a divat egyik frissen meghonosított szakkifejezése

17 vált az új irányzat jelölőjévé. A technorealizmusnak elkeresztelt stílus nem jelentett paradigmaváltást, még ha sikere hozzá is járult a későmodern, kereslet-ellenes művészattitűd megreformálásához, piac-baráttá tételéhez. A technorealizmus volt az első magyar képzőművészeti trend. Életritmusa jelezte a művészettörténet lépésváltását, vagyis az egymást lustán követő „hullámok" mozgását felgyorsító, az efemer piaci érdekekhez és a váltakozó tetszésindexhez igazodó, pár éves „kis iskolák" egymásra torlódását. A nyolcvanas évek új szenzibilitása, az avantgárd mozgalomként is értelmezhető Hegyi Lóránd által menedzselt „csapat" erre a változásra készítette fel - kevés eredménnyel - a hazai közönséget. De a vasfüggönyön inneni képzőművészet szíve akkor még nem a nyugati art world egyre szaporább pulzusa szerint vert. A technorealizmus gyors felbukkanása, tündöklése és lassú háttérbeszorulása viszont már a jelenkori művészeti ipar működését illusztrálja, vagyis a posztindusztriális, fogyasztói társadalom divatfüggő képhabzsolásának néha elborzasztó, néha csodálatra indító mechanizmusát. A hosszabb kifutású stílusok és irányzatok helyett friss és divatos trendek kerülnek az érdeklődés középpontjába, „tizenöt percet" kapva az izgalomtól túlfűtött szakmai médianyilvánosságból, majd minőségüktől és belső értékeiktől függetlenül hátrább sorolódnak az ismét felbukkanó új trendek mögött. Ezt a művészeti hullámvasutat nem az avantgárd megszállott újdonság-keresése mozgatja,

18 hanem a konzumtársadalom fogyasztásélénkítő, hedonista változásigénye: a varietas delectat. Realista örömök A technorealizmus - a trendként való „habzsoláson" túl - többféle, sokszor ősi kódokat követő befogadói reakciót is kiválthat a nézőből. Korszaktól független, örök emberi tulajdonságnak tűnik - bármennyire is óvatosságra késztetnek a hasonló kezdetű mondatok - az ismert valóság örömteli viszontlátása egy mesterséges másolat formájában. A három dimenziót képsíkká redukáló ábrázolás eredendő, primer örömmel tölti el a szemlélőt. „Az emberekkel ugyanis gyermekségüktől fogva velük született az utánzás [...] és az, hogy mindnyájan örömünket lejük az utánozmányokban."'

9 — állítja Arisztotelész a Poétikában, kibogozhatatlanul beleszőve a nyugati hagyományba a mimézisz fonalát. Ugyanerre a tradícióra utal viszsza a technorealizmus egyik fiatal képviselője, Győrffy László, amikor kijelenti: „Az ok, amelyet hangsúlyozni kívánok, sokkal primerebb, nevezetesen lehet, hogy létezik egy örök belső igény a külső vagy belső valóság képének kézzel készített illúziókeltő ábrázolására (alkotóban és befogadóban), amely igény időnként kulturális kánonokba helyezkedik, teóriákra támaszkodik vagy koncepciónak álcázza magát. És amikor legitimáljuk e vágyat a művészettörténeti időutazás során visszafelé, kár lenne megállni Chuck Close-nál, nyugodtan visszamehetünk több ezer évet is, akár Zeuxisig."

20 Az ezredfordulós fotórealista kép nézője az unalomig ismert vizuális környezet olaj-vászon technikába foglalt újjászületésének lehet a tanúja. A kapcsolódási pontok elsősorban a populáris kultúra felé mutatnak, s ez tartja lázban a legtöbb, ennek köszönhetően inkább a fiatalabb generációhoz sorolható hívét. Még akkor is, ha (a sci-fi felé gyakran elkalandozó) kritikus szakmai lelkiismeret-furdalása végül működésbe lép, és más természetű tartalmat is követelni kezd: „A kérdés az, hogy vajon korunk technorealistái tudnak-e valami újat és revelatívat mondani a festészet tradicionális nyelvén az ezredforduló digitális képkultúrájáról. Vajon a Mátrix korában nem túl atavisztikus ez a műfaj ahhoz, hogy a »posztmodern kereslet« igényeinek kielégítésén túl is mondjon valami izgalmasat?"

21 Pedig izgalom máshonnan is kerekedhet. Amikor a képzőművészet civilizatórikus keretei kitágultak, a műtárgyak között egészséges versengés alakult ki. A realista paradigmán belül a célt a szem becsapása, a technikai tudás végletekig fokozása jelentette. Plinius is beszámolt több ilyen viadalról, például amikor Zeuxisz a „madarak ítéletétől eltelve" sürgette a festett függöny elhúzását Parrhasius képe elől.

22 Marosi Ernő ezt nevezi produktum-szemléletnek: a fortélyos megvalósítás, a műves ügyesség, a valóságot ábrázoló „második természet" csodálatának.

23 Ez a naturalizmus által kiváltott másik öröm, ami kifinomultabb, kevésbé emocionális, mint a korábban említett, több benne a mesterkéltség és a műértői affektálás. Létezésére már Arisztotelész is felhívta a figyelmet, amikor megállapította, hogy gyönyörűséget egy képmás nem csak „utánzat" volta miatt okozhat, „hanem kidolgozása, színe vagy más efféle ok folytán" is.

24 A technorealizmus-vitában Aknai ezt a mesterségbeli tudást hiányolta napjaink alkotásaiból, míg a disputa egyik festő részvevője a megszakadt hagyománnyal magyarázta a nehézségeket: „Most valójában elölről kellene kezdeniük [t.i. a realista festőknek] mindent. Ujratanulni azt a mesterséget, amelyet az ábrázoló festészet számára találtak ki. Hiszen száz éven át nem oktattak olyasmit, hogy miként kell testszínt, fényt, árnyékot, lombot, felhőt festeni. Mert a fotót le lehet másolni, a felhőt viszont nem. Erre voltak receptek, amelyeket minden festő módosított kicsit a saját ízlése szerint, de ezek a receptek elvesztek."

25