Muladi Brigitta - Veszprémi Nóra szerk.: A festmény ideje – Az újraértelmezett hagyomány (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Tanulmányok - Látvány és reflexivitás. Naturalizmus és technorealizmus a kortárs magyar festészetben. Hornyik Sándor

Látvány és reflexivitás Naturalizmus és technorealizmus a kortárs magyar festészetben Hornyik Sándor A látvány és a reflexivitás is kultikus fogalommá vált a modernitás, illetve a modernizmus kritikájában. A látvány karrierje Guy Debord-tól (és rajta keresztül a marxista kultúrakritikától) a vizuális kultúra tudományáig ível, a reflexivitás pedig egyaránt fontos szerepet játszik olyan egymástól igencsak eltérő kulturális praxisokban, mint az appropriation art és a science studies. Ez bizonyos szempontból a fogalmak jelentésének szóródásához, kitágulásához és kiüresedéséhez vezetett. Mégis úgy gondolom, hogy a még kevésbé megfogható realizmus és naturalizmus jelenségeinek értelmezéséhez és ezredfordulós kontextualizálásához jó kiindulópontot jelenthet a látvány és a reflexivitás.

1 A valósághű festői ábrázolás ugyanis - kissé felületesen fogalmazva - a realitás képét tükrözi vissza valamilyen látványos formában. Adva van tehát - elvileg - a valóság, illetve annak képe, valamint a mentális és a valódi kép egymáshoz való viszonya, amely arról informál, hogy milyen ideológiák és praktikák határozzák meg a képalkotás folyamatát. Azaz arról, hogy mennyire, illetve milyen értelemben tudatos a reflexió. Inkább a festői látvány „ideológiája", mint „stílusa" alapján - egyfajta munkahipotézisként - kísérletet tennék egy durva nómenklatúra felállítására a Sensaria Társaság és a mai magyar posztkonceptuális festészet tekintetében. Az ideológiai alapok nemcsak a sokszor és fennen hirdetett stíluspluralizmus miatt tűnnek számomra biztonságosabbnak, de azért is, mert - Gombrichon innen és Nochlinon túl - a valósághűség és a művészettörténeti realizmus kapcsán a stílus éppenséggel irreleváns fogalom.

2 Tehát László Dániel, Lőrincz Tamás, Kovács Lehel és Szabó Ábel egyes festményeinek leírására a naturalizmus kifejezést használnám, miközben Kupcsik Adrián, Király András, Győrffy László, Cseke Szilárd és Adorján Attila munkái számomra technorealistának tűnnek. E két eltérő és egymással szembeállított festői praxis között terül el a fotórealizmus és a tágabb értelemben vett realizmus nehezen feltérképezhető területe olyan festők műveivel, mint Lajta Gábor, Nyári István, Méhes Lóránt, Konkoly Gyula, Károlyi Zsigmond, Tamási Claudia, iski Kocsis Tibor, Szóló Ákos, vagy éppen a már említettek közül Szabó Ábel és Adorján Attila. Mielőtt hozzáfognék a naturalizmus-technorealizmus oppozíció kifejtéséhez, néhány megjegyzést fűznék a nómenklatúrához. Hátulról kezdve: a technorealizmus nem annyira a „klasszikus" 19. századi realizmusból vezethető le, hanem inkább az i960—70-es évek hiperrealizmusából, ami Amerikában inkább szuperrrealizmusként vált ismertté.

3 Ehhez az alapvetően fotografikus vagy fotó-alapú realizmushoz képest „techno" a digitális képalkotásra építő technorealizmus.

4 A fények és a reflexek, a zavarba ejtő (Chuck Close) és elbűvölő (Richard Estes) anyagszerűség a technorealizmusban nincs annyira a csúcsra járatva, helyette inkább egyfajta „blur"-ös, mediális elmosódottság dominál, ami nem a hiperreálisan élesre fókuszált fotográfiát, hanem a képernyő sejtelmes villódzását, a pixelek fénytörését idézi. A fotórealizmus ehhez képest a természet kontra médiakultúra viszonylatában neutrális terminus. Az objektív, pontos és aprólékosan valósághű ábrázolást jelöli, és átmenetet képez - mediálisan és „spirituálisán" egyaránt - a naturalizmus és a technorealizmus között. A nevezéktanon belül talán a naturalizmusa leginkább problematikus kifejezés, mivel a művészettörténeti hagyomány ide sorol olyan természetelvű festőket, mint Ferenczy Károly és Csók István, olyan akadémikus művészeket, mint Karlovszky Bertalan, és olyan „naturalistákat" is ide köthetünk, mint Konkoly Gyula és Nyári István.

5 A művészettörténeti hagyomány és a 19. századi pozitivista naturalizmus ideológiája kapcsán annyi mindenesetre leszögezhető, hogy a Sensaria naturalizmusa nem igazán természettudományos jellegű (nem mintha Ferenczyé vagy Karlovszkyé az lett volna). Praktikusan és teoretikusan sincs megfogható kapcsolata a mai természettudományos naturalizmust meghatározó naturalizált episztemológia felé, amely a biofizika és a neurofiziológia szó- és eszköztárát használja. Ennek ellenére egy metafora erejéig fontos és informatív linket lehet létrehozni az „embodied mind" kifejezés segítségével.

6 A „testet öltött elme" az eredeti diskurzusban arra utal, hogy az elmét nem elvont metafizikus entitásként kellene megértenünk, hanem a test és az agy szerves részeként. Ez a fajta naturalizmus úgy tűnik, mintha mélységesen áthatná a Sensaria festői praxisát is, amelyben az átérzett hagyomány, a megélt tapasztalt és a festészet materiális gyönyöre kitüntetett szerepet kap. A metaforák szintjén amúgy nem járunk messze a képi fordulattól és a technorealizmustól sem. Amikor az October folyóirat szerkesztői kérdőívvé transzformált metsző kritikát tettek közé a visual studiesról, a vizuális kultúra tudományáról, akkor a „disembodied image", a testetlen vagy inkább anyagtalan kép kultuszával vádolták meg az új képtudomány képviselőit.

7 Vagyis arra figyelmeztettek, hogy nem tanácsos a képek és a képalkotás folyamatának társadalmi és politikai dekontextualizálása. Ebben a vitában ismét markánsan felmerült egy olyan komplex szempontrendszer igénye, amelyet most az ismeretelméleti monizmusként is ismertté vált naturalizált episztemológia mintájára „kultúratudományi" monizmusnak nevezhetnénk. Barbara Stafford vagy W. J. T. Mitchell munkássága a visual studies szerteágazó gyakorlatán belül épp ilyen irányba mutat.

8 Egy olyan képtudomány felé, amely tisztában van az elmélet és a gyakorlat, a különböző diszciplínák és a különféle művészeti ágak közötti határokkal, de úgy gondolja, hogy a kommunikáció, a sejtek közötti transzfer nagyon is szükséges az élethez és az evolúcióhoz egyaránt. A kulturális ozmózis szellemében mondanám tehát, hogy a fikció és a valóság, a „testetlen képek" és a „megtestesült elme" közötti diszkurzív és kézzelfogható határok nem átjárhatatlanok. Vizuálisan erre utalnak a naturalista és a technorealista festészet termékei is. Ennek ellenére az érvelés kedvéért és a kulturális jelenségek kikristályosításának érdekében fenntartom a dualista, oppozicionális logikát. Viszont olyan konkrét festői példákra (is) igyekszem hivatkozni, amelyek ez ellen munkálnak, mintegy dekonstruálják. Végezetül pedig a perspektivizmus és a kulturális relativizmus előtt tisztelegve meg is fordítom az oppozíciót, rámutatva annak kontextus-függőségére: vagyis a naturalisták realistává, a technorealisták pedig naturalistává válnak majd.