Veszprémi Nóra - Szücs György: Budapest szétlövetése. Pauer Gyula ’56-os sztéléi (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

hogy a megölt pártkönyvét a szívére tűzték ziherejsztűvel, kigombolták a sliccét, kivették a hímvesszőjét és leköpdösték, cigarettacsikkeket nyomtak el a halott testén. A Képzőművészeti Gimnáziumban, amikor az események már lezajlottak, számos keresztkérdést tettek fel, hogy mit csináltam 1956 október-novemberében. Eszemben sem volt bármiről is beszámolni, hiszen akkor már tudtam, hogy rettenetes megtorlás vár azokra, akik bármilyen szerepet is vállaltak az eseményekben. Az én akkori meggyőződésem szerint semmi mást nem akartunk, mint hogy az oroszok menjenek haza, és meg akartunk szabadulni Rákosi Mátyástól és Gerő Ernőtől. Vagyis a jogtalanul hatalomra jutott Magyar Dolgozók Pártjától. Az utcán barangolva Nem volt biztonságos, de lehetett közlekedni, én például rendszeresen jártam tánciskolába. Azt a látszatot keltették, mintha ez csak egy egyszerű csetepaté lenne, huligánokkal, és az életnek menni kell tovább. Igaz, hogy a közlekedést nem tudták beindítani, teherautók szállították az embereket munkába (miközben teljes harci helyzet volt), és én magam is főleg csinos lábú elvtársnőket, szaktársnőket, kartársnőket toltam föl a platóra. A Rákóczi úton, a Rókus-kápolna mellett lakott a barátnőm, Kardos Ibi. Abban a Rákóczi úti házban, amely egy háztömbbel volt a Kiskörút felé, amit akkor is Múzeum körútnak neveztek, Rákóczi út nemtudomhány. Szeretkeztünk. Az Akácfa utca sarkáig vonszolták azt az iszonyatos bronz tömeget, amelyik a porára esett Sztálint ábrázolta. Ott megpróbálták befordítani az Akácfa utcába, amit akkor úgy hívtak, hogy Gorkij utca, és elkezdték szétverni. Ügyes betanított hegesztőfiúk először a fejét vágták le, majd a feje tetejére állították, és az erőgépből kicsorgatott üzemanyagot beletöltötték a fejbe. A fej kb. tízszer akkora volt, mint eg)' átlagos bogrács. A lehullott vakolatokkal ráírták, hogy „Éljen a mi lángeszű vezérünk!" vagy: „Üsd, vágd, nem apád!" Láttam a kínlódást, amikor vonszolják a testet, s a barátnőmtől hazafelé menet láttam, hog)' körtáncot járnak a lángoló fej körül. Haza kellett mennem, apám nagyon szigorú ember volt. Igazat adtam szüleimnek, ezért igyekeztem haza. A csatározások szüneteiben elmentem az Arany János utcába, ahol a Művészi Kézműves Vállalat székelt, ők szponzoráltak engem. (Szüleim nem tudták támogatni a továbbtanulásomat.) Itt felvettem az ösztöndíjat, és utána az Arany János utca Duna felé eső végéről felnéztem a Gellérthegy tetejére. Láttam billegni a Kisfaludi mester Szabadságszobrát díszítő szovjet bronzkatonát - amelyet végül is, tudomásom szerint, szintén ledöntötték. Megkíséreltem eljutni a mesteremhez is, a Viola utcai műhelyébe. Az Üllői útig jutottam, és visszafordultam, mert hányinger kerülgetett a szanaszét heverő, bűzös, oszló, lánctalpakkal fasírttá trancsírozott hullák láttán. A szisztematikusan szétlőtt Üllői utat