Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)
Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében
Az új szocializmus nyelve Ha a Nemzeti Kulturális Intézmények Konferenciájának múzeumai nem rendelkeznek Beckmann egyetlen 1918 után készült, érett művével sem, akkor az egy másik diktatúra közvetlen következménye: a Német Demokratikus Köztársaság 1949-től 1989-ig tartó diktatúrájáé, amely a múzeumokat a gyakorlatban és ideológiailag egyaránt igyekezett a nemzetközi művészvilágtól elzárni. Az új diktatúra mind felépítésében, mind tartalmában sok közös vonást mutatott a nemzetiszocialisták fasiszta önkényuralmával, jóllehet az állam a szocializmus és marxizmus-leninizmus nevében állandóan és nyomatékosan elhatárolódott a nácizmustól. Mégis vannak párhuzamok magában az ideológiában, illetve nyelvükben és stílusukban is, amelyek még Wolfgang Hütt festő és művészettörténész felettébb figyelemreméltó, Deutsche Malerei und Graphik im 20. Jahrhundert (Német festészet és grafika a 20. században) című könyvében is érezhetőek. A mű 1969-ben jelent meg Kelet-Berlinben, és a Német Demokratikus Köztársaság 1949. október 7-én történt megalapítását „a Nyugat-Németország vezető köreinek nemzeti árulására adott válaszként" írja le, majd ennek a művészetre kifejtett hatását taglalja. 1 " De nem ismerős-e valahonnan a korszak új, Leninre hivatkozó szocialista nyelve? A festő Oskar Neriinger (1893-1969) az újonnan alapított Bildende Kunst című folyóiratban a l'art pour l'art elvét képviselő Karl Hoferrel (1878—1955) folytatott vitában a következőképpen nyilatkozott: „A legfontosabb kultúrpolitikai feladat egy olyan művészet megteremtése, amely a népé. Ahogy azt Lenin megmondta, ennek a művészetnek az embereket érzéseikben, gondolkodásukban és szándékukban össze kell kötnie és magasba kell emelnie, fel kell ébresztenie bennük a művészt, és nemcsak a valóságot kell tükröznie, hanem a közösségi létnek és alkotóerejének tudatát kell közvetítenie a dolgozó ember számára." IK A Szovjetunióval fennálló új szövetség esztétikai fronton is megnyilvánult, amikor 1951 januárjában Nyikolaj Orlov szovjet sajtófőnök a Tägliche Rundschau hasábjain Wege und Irrwege der modernen Kunst (A modern művészet útjai és tévútjai) címmel írást közölt. Ebben a „késő polgári művészetnek az NDK művészeti életére gyakorolt, egészen mostanáig töretlen befolyását", 19 annak negatív hatását ostorozta. Kazimir Malevics (1878-1935), illetve El Liszickij (1896-1948) formalizmusa az orosz avantgárd végpontja lett, mivel 1934-ben Sztálin (1879-1953) és Andrej A. Zsdanov (1896-1948) végleg hátat fordítottak a modern kísérleteknek. Ehelyett elméletben és gyakorlatban is a szocialista realizmust propagálták, amely 1945-ben egész KeletEurópa művészeti hitvallása lett - egészen 1989-ig, kevés, bár gyakran nem jelentéktelen kivétellel. 1983-ban a nyugatnémet Art című művészeti folyóirattal együttműködésben NDK-beli festményekből és grafikákból gondosan válogatott kiállítást rendeztek Zeitvergleich címmel, amelyet Hamburgban, Stuttgartban, Münchenben, Nürnbergben és Hannoverben mutattak be, azzal a nem titkolt céllal, hogy a Német Szövetségi Köztársaság közönségének bemutassák az „NDK szuverénné vált festészetét" - ahogy Axel Hecht, az Art szerkesztője fogalmazott. Günter Grass írót kérték fel a kiállítási katalógus előszavának megírására, aki tanulmányában a költőket és művészeket „földönfutónak megmaradt és ezért a falon szenvedéllyel átugró" emberekként írta le. 20 Érdekes módon Uwe Schneede, a hamburgi Kunstverein akkori igazgatója hét évvel a berlini fal leomlása előtt jól átgondolt és kellőképpen távolságtartó cikket írt az „NDK művészetének fejlődéséről", 21 amelyet négy szakaszra osztott. Az 1945-től 1949-ig tartó első fázisról azt írta, hogy „itt minden mozgásban van". Ebben az időszakban új művészcsoportok alakultak Berlinben, Drezdában, Halléban, és a korábban betiltott művészek - az absztrakt tendenciákat képviselők is - szerepeltek kiállításokon. Ám az 1946-os drezdai Általános Német Művészeti Kiállítás (Allgemeine Deutsche Kunstausstellung) alkalmával egy kérdőíven a látogatók kétharmada mind az expresszionista, mind az absztrakt művészetet elutasította. Ennek kapcsán vita alakult ki a „művészet és nép közötti elidegenedés" jelenségéről, amely 1951ben, amikor „az NDK-ban megnyugodott a helyzet", a formalizmusról szóló, ismert vitába torkollott. Az NDK művészetének fejlődése egyébként figyelemre méltó pontossággal nyomon követhető az ötévenként Drezdában megrendezett Német Művészeti Kiállításokon - a nácik nagy német művészeti kiállításához még nevében is hasonló tárlatokon -, amelyek a képzőművészet hatalmas áttekintő bemutatói voltak, felölelve a festészetet, a szobrászatot, az építészetet és az iparművészet minden elképzelhető formáját - a kerti padoktól kezdve a divattervezésig és a színházi munkáig, a poszterektől és fényképektől kezdve egészen a könyvborítókig. 17 Hütt, Wolfgang: Deutsche Malerei und Graphik im 20. Jahrhundert. Berlin 1969, 497. 18 Idézet uo.. 497. sk. 19 Idézet uo., 499. 20 Grass, Günter: Sich ein Bild machen. In: Hecht Axel - Reinecke, Hanne (szerk.): Zeitvergleich. Malerei und Graphik aus der DDR. Verkaufsausstellung des Staatlichen Kunsthandels der DDR mit Galerie Brusberg, Hannover, Kunstverein Hamburg, Art-Kunstmagazin. Hamburg 1982, 13. 21 Schneede, Uwe: Farbe und merkwürdiges Vorbild ins Land getragen. In: Zeitvergleich. i. m. (20. j,), 14.
