Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)
Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében
lönösen amikor nem a „megfelelő" helyen őrizték őket: Kirchnernek a drezdai Gauguin-kiállításra szánt plakátja (Kat. 8/57 [2]) az alkalmazott grafikai gyűjteményben lógott, és így menekülhetett meg. Halle veszteségei, noha a város korábban kiemelkedő műgyűjteménnyel rendelkezett, mai szemmel nézve viszonylag csekélyek voltak ahhoz képest, hogy Erfurtból 591 művet hurcoltak el, vagy hogy a kevésbé progresszív lipcsei múzeumban 245 műtárgyat foglaltak le. Ezek a gyűjtemények a súlyos károk után többé már meg sem közelíthették korábbi rendkívüli színvonalukat. Meglehetősen furcsa, hogy sem Berlinben vagy Münchenben, sem Drezdában vagy Weimarban nem tettek erőfeszítéseket arra, hogy az új hivatalos művészetnek nyilvános fórumot hozzanak létre. Ezeket az alkotásokat nagyszabású kiállítások keretében ugyan bemutatták, később azonban eltűntek az új establishment" palotáiban és minisztériumaiban. A náci művészet minőségéről, helyesebben: banalitásáról aligha oszlanak meg a vélemények. A képzőművészetben radikális törés figyelhető meg, sokkal inkább, mint az építészetben, amelyben bizonyos konstans elemek megmaradtak. A modern festészettel való szakítás nem is lehetett volna drasztikusabb: a festészet legjobb esetben csupán a provincializmusba húzódott vissza, és a harmincas évek amerikai regionalizmusának vidéki termésére emlékeztetett, amelynek központi témája a paraszt, a föld és a család ábrázolása volt. Rosszabb esetben azonban csak úgy hemzsegett az áltörténeti vonatkozásoktól, amelyek néha már fenyegető hatást keltettek, és olyan Altdorferre utaló monumentális festményeket előlegeztek meg, amilyeneket később Werner Tübke, az NDK művészeti életének egyik vezető alakja festett. Külső és belső emigráció 16 Idézi Lackner, Stephan: Exil in Amsterdam und Paris. In: Schulz-Hoffmann, CarlaWeiss, JuditfTC.Xszerk.): Max Beckmann: Retrospektive. München 1984, 158. A Harmadik Birodalom képzőművészete valójában a száműzetésben „virágzott" - már amennyiben megengedhető ez a kifejezés. Ugyanez érvényes a többi művészeti ágra is, az irodalomra, a zenére, a filmre és az előadó művészetekre egyaránt, függetlenül attól, hogy valóságos száműzetésről van-e szó, vagy sem, mint azoknak a művészeknek az esetében, akik nem tudtak elmenekülni, és ezért „belső emigrációba" vonultak. Ebbe a csoportba tartozik Emil Nolde (1867-1956), Oskar Schlemmer (1888-1943) vagy Willi Baumeister (1889-1955), a koncentrációs táborokban elpusztult zsidó művészekről nem is beszélve — mint például Otto Freundlich (1878-1943), Felix Nussbaum (1904-1944) vagy a figyelemreméltó Charlotte Salomon (1917-1943). Utóbbi életműve nagyjából 750 gouache-ból áll - Élet? vagy színház? Daljáték-, ezek három szín felhasználásával készültek, és rendkívüli megjelenítő erővel ábrázolják a nemzetiszocializmus felemelkedését és elborzasztó hatalomra kerülését, ahogy egy művelt, fiatal zsidó nő látta. Tényleges száműzetésbe vonult többek között Max Beckmann, Kurt Schwitters (1887-1948), Oskar Kokoschka (1886-1980), Max Ernst (1881-1976) és mások, akik, miközben a nácik egyre nagyobb területeket foglaltak el Európában, Párizsban és más művészeti központokban kerestek menedéket, majd nagyrészt az Egyesült Államokba emigráltak, ahol gyakran jelentős hatást fejtettek ki - akárcsak más emigránsok a művészet és a tudomány egyéb területein. Max Beckmann egy évtizedes (1937-1947) amszterdami száműzetése alatt életművének mintegy negyedét alkotta meg, köztük munkásságának legjobb és legnagyobb hatású festményeit, mint például kilenc triptychonja közül ötöt, valamint olyan remekműveket, mint A madarak pokla és a Halál (mindkettő 1938), amelyek modern képi nyelven írták le a korszak borzalmait. Beckmann úgy élte túl a megpróbáltatásokat, hogy alámerült Amszterdamban, és bár természetesen nem volt abban a helyzetben, hogy kiállítson, mégis sikerült neki néhány képét Németországba és Svájcba csempésznie. Joggal állapítható meg, hogy amszterdami évei munkásságának csúcspontját jelentik. Abban a tudatban, hogy élete sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, 1947-ben New York-i útja alkalmával Beckmann a következőket írta: „Ha éppenséggel nem is foglalkoztam a barikádokkal, mégis úgy tűnik, hogy egyszerűen a jelentős személyiségek életének szerves részéhez tartozik egy 10-15 éves emigráció ... még öreg barátomnak, Goyának is mennie kellett élete alkonyán - vigasztalódjunk ezzel." 16
