Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok

PASSUTH KRISZTINA Francia Vadak, magyar Fauve-ok A francia fauvizmus a tengerparton, Collioure-ban, a déli nap fényében robbant ki, úgy tűnik, egyetlen nyári szezon alatt. Mintha a csendes collioure-i öböl valami titkot tartogatott volna azok számára, akik nemcsak a hullámokban merítkeztek meg, hanem ideiglenes nyári műtermeik tágra nyitott ablaka mögött megpróbálták újjáteremteni mindazt, amit megéltek, amit a mediterrán sugárzásból magukba szívtak. 1905 nyara volt, különösen hosszú és sziporkázó nyár. Nemcsak a kék tenger és a húsos zöld növények ontották magukból a fényt, hanem a figurák is szinte vibráltak a hőségben. Más színekkel telítődtek, mint a városi műtermekben, ahol a szürkület feloldotta a tiszta kontúrokat, egyenletes párába vonta a figurákat és környezetüket, akárcsak Párizs utcáit és intim tereit. André Derain már akkor a vízparton, a Párizshoz közeli Chatou-ban festett a Szajna mellett, amikor Henri Matisse még a nagyváros szívében, a quai Saint Michelen lévő, ugyancsak a Szajnára nyíló műtermében alkotta meg aktjait és csendéleteit. Színei még nem váltak áttetszővé és súlytalanná, a sötéten árnyalt foltok tartást és méltóságot kölcsönöztek a kompozícióknak, de káprázatot nem. 1905-ben viszont nemcsak a táj, de még a tenger is pirosas árnyalatúvá vált, mintha a nap fénye belülről világította volna meg. Egy évvel később, 1906 nyarán, de már nem Collioure-ban, hanem Nagybányán ugyancsak felszínre tört valami egészen új. Ott ugyan a tenger és a mediterrán napfény nem kápráztatta el az éppen ott tartózkodó fiatal festőket, és nem is most fedezték fel ezt a tájat a maguk számára. Már évek óta jól ismerték, amióta nyaranta a nagybányai művésztelepre és a hozzá kapcsolódó szabadiskolába jártak festeni. Ami történt, látszólag egészen váratlan volt, nemcsak a mesterek, hanem a fiatalok számára is. Úgy tűnik, ott helyben teremtették meg maguknak a fauve festészetet. Nekik - így szól a fáma - a magyar Czóbel Béla hozta el frissen, még azon melegében a párizsi fauve-ok stílusváltásának festői bizonyítékait, amit legszemléletesebben korábban Párizsban már kiállított festményei testesítettek meg. Ennek szellemében mindjárt ott, Nagybányán számos „magyar fauve" kompozíció született. S mindez látszólag minden előkészítés nélkül, Collioure-ban ugyanúgy, Collioure látképe a világítótoronnyal Collioure látképe Archiv fotó Archív fotó mint Nagybányán, szinte egyik percről a másikra következett be. (S anélkül, hogy ma rekonstruálni tudnánk, konkrétan milyen képeket is mutatott, mutathatott Czóbel Nagybányán a többieknek.)

1 Valóban így történt? A francia és a magyar történet természetesen nem egyezik, legfeljebb néhány ponton kapcsolódik össze, a szálak egymással párhuzamosan, de néha együtt is futnak. S csak fokozatosan, számos részletadat, és még több festmény, korabeli levelezés, kritika, visszaemlékezés, művészi önvallomás, és főként a művek összehasonlítása révén kezd a kép lassan kitisztulni. Világossá válik, hogy a francia fauve-ok története nem 1905-ben, hanem korábban kezdődött. Évekig alakult, változott, érlelődött, amíg azután egy adott helyzet egyszerre előhívta és kibontakoztatta azt a látásmódot, ami akkor forradalmian újnak és mindenki számára meglepőnek hatott. A független, egymáshoz akkoriban még alig kapcsolódó olyan mozzanatok, mint a „primitív" francia festészet felfedezése, egyszersmind a primitivizmus fogalmának átértelmezése, a Louvre nagy mestereinek másolása, az afrikai szobrászat beemelése a művészetbe, a festőakadémiák és magániskolák mindinkább önállósodó tevékenysége, a városi kultúra egyre erősebb jelenléte, a nemrég elhunyt mesterek, így elsődlegesen Gauguin hatása igen fontos szerepet játszottak. De ugyanakkor hatott a posztimpresszionizmus, elsődlegesen Cézanne, sőt Georges Seurat és Paul Signac festői felfogása is. Még 1904-ben is a pointillizmus igézetében fogant Matisse Lux, calme et volupté (Fény,