Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok

Georges Braque: L'Estaque-i táj, 1906-1907 Musée d'Art moderne de Troyes, Troyes, © HUNGART 2006 való azonosulás. Még a legmerészebbek, mint Perlrott Csaba Vilmos vagy Ziffer Sándor is megmaradnak egyfajta gondolatkörben, látás­kultúrában, s azt tájképeikben nem akarják alapvetően mással felvál­tani. A magyar festők ritkán élnek kiélezett színellentétekkel, a kom­pozíciót általában nem egyszerűsítik le csak a zöld-vörös szín feszült­ségére, s ecsetvonásaik sem szabadulnak el az ábrázolt motívumtól, és nem önállósítják magukat. A magyar fauve-ok számára a látvány megjelenítése az elsődleges, és így nemcsak az élmény rögzítésére, hanem tudatos megkomponálására is törekednek. Nem akarják a vé­letlenszerűség, a spontaneitás látszatát felkelteni, mint francia kollé­gáik. A szerkesztésben pedig a motívumokat övező fekete vagy kék kon­túroknak sokkal nagyobb a szerepük, mint a párizsi vagy collioure-i ké­peken. Közelebb állnak Gauguin és adott esetben Cézanne látvány­teremtő elveihez, mint a francia fauve-ok. Soha nem engedik el telje­sen magukat, és nem ismerik a látványtól való elszakadásnak azt a fel­szabadító örömét, amely a collioure-i festményeknek olyan különleges lendületet ad. Úgy tűnik, hogy a magyarok közül - különösen virág­csendéleteiben és inkább csak 1908 után - Dénes Valéria függetleníti magát leginkább a látvány kötöttségeitől, képein a lazán felrakott ecsetvonások önmagukért, önmagukban érvényesülnek. Általában véve a magyaroknál az ábrázolt műterem vagy táj zárt egy­ség marad, s az élénk vagy pasztellzöld környezetben a távolságot gyakorta mélybevezető és jellegzetesen rózsaszín, kanyargó út, ös­vény érzékelteti. Ez a sajátságos rózsaszín számos magyar képen szin­te egy időben tűnik fel. A hazai piktorok viszonylag ritkán örökítenek meg nagyváros-képet, de ha tájat festenek, akkor az vagy Nagybánya, vagy valamivel később, 1908 táján a Duna-menti Nyergesújfalu. A magyarok kompozíciói csak ritkán válnak olyan harsogóan színessé, mint Derain vagy Vlaminck alkotásai. Pontosabban, inkább a Collioure előtti festményekkel, így André Derain Le Vieil Arbre (Az öreg fa, kat. sz. 288.) és La Seine au Pecq című 1904-es tájképeivel mutatnak analó­giát. 90 A Le Pecq-i képen a táj még nem simul ki egyetlen, egységes fe­lületté, mint valamivel később, 1905-1906-ban. Közelebb van a natu­ra, akárcsak a korabeli nagybányai vásznakon. Derain az utca perspek­tíváját alulnézetből mutatja be. A kép diagonálisan két részre oszlik, a bal oldalon a fasor közelében apró figura bukkan fel, akárcsak ké­sőbb Mikola András, Czóbel Béla, Tihanyi Lajos és mások kompozíció­in, de legközelebb hozzá talán Czóbel Béla 1905-ös Párizsi utca című képe áll (kat. sz. 104.), amely a háttérben fasorral, ugyancsak alulnézet-

Next

/
Oldalképek
Tartalom