Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok

Henri Matisse: Fény, csend, gyönyör, 1904. Musée d'Orsay, Párizs, © Photo RMN I © Hervé Lewandowski, © Succession H. Matisse I HUNGART 2006 Derain tisztelte Matisse-t, de stílusa lényegében már 1905 előtt, tőle függetlenül vált „fauve"-vá. 1905 nyarán azonban már ő is keresett, kutatott valami új után, tehát a fauvizmus - némi túlzással - kettejük találkozásának köszönhetően teljesedett ki. Nem tudjuk rekonstruálni, hogy a Franciaországban tartózkodó fiatal magyar piktorok mindebből pontosan mit láttak, hogyan látták, és az új megszületésének ténye hogyan vált ismertté számukra. Láthatólag 1905-ben még nem reagáltak igazán a Párizsban látottakra, vagy ezt még nem lehet igazán alkotásaikban tetten érni. A fiatalok saját útjukat, saját identitásukat keresték, akárcsak párizsi kollégáik, és ők is szembefordultak környezetükkel, az ott elfogadott stílusáramlattal, amely 1905-1906 táján számukra a nagybányai plein air naturalizmust jelentette. így a nagybányai mesterek, Thorma János, Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald Béla szemléletével akarnak szakítani, ami radikálisan meg is történik. A helyzetet bonyolítja, hogy maguk a mesterek, elsősorban Iványi Grünwald, de még Thorma is egy-egy kompozíció erejéig magukévá teszik a fiatal neósok által képviselt fauve felfogást. 1906-ban már létezik egy modell: a francia fauve-ok modellje, ehhez kapcsolódva 1906-1908-ban a magyar festők egyéni, sajátosan értelmezett fauvizmust teremtenek meg. A Nagybányán tartózkodó művészek körében ez elsősorban a tájfestészetben érzékelhető. A nagybányai tájfestészet már tematikájában is szükségképpen különbözik a dél-franciaországitól. Ha példának egy olyan kompozíciót veszünk, mint Georges Braque Paysage à l'Estaqueja (Estaque-i táj),

89 akkor szinte kézzelfoghatóvá válik az eltérés. Braque-nál az előteret és a hátteret egybefogja a széles, nagy foltokban feltett vörös szín, melynek színsávjai néhol sárgába mennek át, s ezeket aztán helyenként megtörik a sötétzöld, lazán feltett foltok. Az ecsetvonások világosan kivehetőek, egymással párhuzamosan, vízszintesen helyezkednek el és alakítják ki a kompozíció szövetét. Zöldek a fák kontúrjai, és ugyanezek a zöldek jelennek meg az öböl túlpartján, a valamivel halványabb dombvonulatok felületén is. A kompozíció alapvetően a vörös és a zöld egymásnak feszülő színpárbajából alakul ki. A kép éppen egyszerűsége, eszköztelensége révén válik hatásossá, s szinte már előre jelez olyan, sokkal elvontabb festői stílust, mint például az orfizmus. A magyarok kevésbé távolodtak el a természet valóságától, az őket körülvevő barátságos tájtól, hidaktól, templomkertektől, a nagybányai Zazar folyót szegélyező vöröses földtől vagy a nyergesújfalusi Duna-part látványától. Ha olyan mesterek alkotásaira gondolunk, mint Bornemisza Géza, Perlrott Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos, Ziffer Sándor, az ő kompozícióikon még legtöbbször érzékelhető a nagybányai hagyományokkal