Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - SZÜCS GYÖRGY: Táj és természet, ember és város
tóságát, s miközben sokkal eredményesebben váltak meg képeik narratív elemeitől, mint mestereik, sikertelenül próbáltak elszakadni a tájábrázolástól. Ezzel együtt művészetük lassanként mégiscsak az elvontabb műértelmezés, az autonóm kép problematikája felé mozdult el. Árulkodó adat, hogy az 1910 januárjában látható Új képek című kiállításon a Berény, Czóbel, Tihanyi és társaik által festett művek kétharmadát a tájképek (14) és a csendéletek (6) adták, a többi tétel megoszlott az alakos kompozíciók, portrék, enteriőrök és néhány azonosíthatatlan tanulmány között. 17 Mindezek mögött az az első pillantásra talán meglepő, mégis könnyen értelmezhető tény húzódik meg, hogy a modern magyar képzőművészet keretébe - egy-két kommersz életpályától eltekintve - nem tartozott bele a nagyvárosi festészet. A művészi inspirációt biztosító elsődleges helyszín ugyanis továbbra is a nagyvárosi létformától nem fertőzött vidék maradt, a festők többsége a nagyvárost csupán a tanulás, a kiállítási lehetőségek, és a társadalmi kapcsolatok elengedhetetlen feltételének tekintette. Másfelől - ahogy Forgács Éva megállapította - a modern nagyváros képzete nem a magyar, hanem a francia fővároshoz kapcsolódott, s ezért is beszélhetünk korszakunkban a Budapest-ikonográfia teljes hiányáról. 18 Természetesen jelzésszerűen találunk néhány jelentős budapesti részletet, mint Ziffer Sándor Keleti pályaudvart ábrázoló látképeit (kat. sz. 274., 275.), s valamelyest nagyobb számban kerülnek elő Matisse, Marquet hidas utcaképeit idéző párizsi festmények, köztük Tihanyi Lajos Pont SaintMichelle (kat. sz. 233a.), de az egyre szaporodó kivételek - legalábbis egyelőre - nem állnak össze műtípussá, nem szélesednek preferált műfaji tendenciává. A fontos hazai és nemzetközi kiállításokon persze képcímekben gyakorta felbukkannak a párizsi parkok, rakpartok, boulevard-ok vagy kávéházak nevei; Ziffer 1911-ben a Salon des Indépendants és a Salon d'Automne tárlatain többek között a Luxembourg-kertet és a Szajna-partot (kat. sz. 285.) ábrázoló képeit állította ki. Ezekből a művekből azután jutott a következő évi nagybányai jubiláris képkiállításra is, amelyen a nagybányai tájképek hatalmas mennyiségében szinte elveszett Rátz Péter Notre Dame-la, Mikola András Nyugati pályaudvara vagy Bornemisza Géza Párizsi részlete. 19 Az erős természetelvű elköteleződés a magyar fővárosba felkerülő idősebb mesterek, a főiskolai tanárokká kinevezett Ferenczy és Réti művészetében mindvégig megmaradt: ha tehették, egyre ritkuló nagybányai látogatásaik alatt szívesen festették az ezerszer látott, mégis megigéző részleteket kínáló erdőket, völgyeket, hegyeket. Természetesen budapesti képtémáik eltolódtak az arcképek, aktos kompozíciók és enteriőrök javára, s az 1910-es években jelentkező összegző, dekoratív igény az óvatosabb Réti egy-egy képén is tetten érhető {Cigánylány, 1912). Ha emlékezetünkbe idézzük 1903-ból Ferenczy Károly saját művészetére vonatkozó, szűkszavú meghatározását - „kolorisztikus naturalizmus szintetikus alapon" -, akkor azt tapasztaljuk, hogy eredeti elvei szerint az 1910-es években is vaskövetkezetességgel fejlesztette tovább művészetét. A tónusok megtartása mellett hol csendéleten (Porcelán papagájok, 1910), hol tájképen (Nyilazók, 1911) próbálta ki a szín- és fényerő, az oldott ecsetmozgás és összefoglaló síkok egyensúlyának lehetőségeit, új tematikát csak a sportoló- és cirkuszképek jelentették számára. Ismeretlen festő (Czóbel Béla ?): Parkrészlet, 1906 körül. Kat. sz. 138.
