Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)

I. TANULMÁNYOK - FEJEZETEK A MUNKÁCSY-RECEPCIÓBÓL - SÁRMÁNY-PARSONS Ilona: Munkácsy, a melankolikus kolorista. Kortárs bécsi kritikák a festőről

Vajon konzervatív fordulat ez a kóda, vagy éppen előre mutató, rendhagyó látomás? Hevesi, aki körömszakadtáig támogatott minden friss törekvést, amiben művészi kvalitást fedezett fel, aki a Secession jelmondatának megfogalmazója volt (miszerint: a kornak a maga művészetét, a művészetnek meg a maga szabadságát kell megadni), nem volt konzervatív szellemű; mégis 1900 tavaszán, amikor Munkácsy meghalt, számára már az is a művészi szabadság megnyirbálása volt, ha a feltétel nélküli Párizs-centrikusság révén egymáshoz normatívan hasonul az európai festészet megannyi variánsa. O el tudott képzelni egy olyan aktuális és korszerű stílust, ami a helyi hagyományt, ízeket, helyi látásmódot, az ő szavával nemzeti sajátosságokat is megőrzi. Az általa oly sokszor pozitív jelzőként használt Zeitkunst, Zeitstil fogalma abban is relatív volt, hogy régiónként eltérő értékeket, eltérő mentalitást, más-más társadalmi hagyományokat és új igényeket, helyi klímát és helyi elvárásokat kellett autentikusan tükröznie. Míg az egy nemzedékkel fiatalabb nemzetközi hírnévre szert tevő német kortársai, Richard Muther és még inkább Meier-Graefe, az általuk támogatott frissebb törekvések érdekében a korábbi generációk szinte minden érdemét megkérdőjelezték, azaz nem akarták történeti kontextusban megítélni az „apák nemzedékének" képviselőit vagy a más művészeti célok, más esztétikai ideálok vonzásában alkotó művészeket, addig Hevesi egy magasabb intellektuális (tudományosan is megalapozott, a részierekbe menő filológusi precizitással alátámasztott) szintről tudta nyomon követni, rekonstruálni és értékelni a korábbi generációk, korszakok és stílustörekvések művészi teljesítményeit. így maradhatott ötven fölött is nyitott a legújabb törekvésekre (pointillizmus, szimbolizmus, szecesszió, expresszionizmus), de tisztessége, emberi habitusa és nem utolsósorban óriási tudása, amit a harmincévnyi kritikusi gyakorlat tapasztalatának és örökké kutató intellektusának köszönhetett, megvédte attól, hogy a friss bálványok kedvéért megtagadja múltbéli ideáljait. Hevesi utoljára az 1903-ban megjelent Österreichische Kunst im 19. Jahrhundert című úttörő jellegű monográfiájában írt fontos értékelő sorokat Munkácsy festészetéről."

1 Ezt az összefoglalást az osztrák művészerről úgy írta meg, hogy az összes ott élő jelentős építész, festő, szobrász munkásságáról rövid, de igen találó elemzést nyújtott.

17 Az építészet, festészet, szobrászat jelentős alkotásait egy olyan stílustörténeti központú művészettörténetté fűzte, mely az adott földrajzi kereteken belül a stílusok, a szemléletmód változásait igyekezett feltérképezni, tekintet nélkül az egyes művészek nemzeti, illetve nemzetiségi hovatartozására, de mindig külön megemlítette (és ahol ez a művészeti szemléletmódot jelentősen meghatározta, mindig hangsúlyozta), hogy cseh, lengyel vagy éppen magát osztráknak valló művészről van-e szó. A Monarchia magyar felének a művészetét azért kellett kihagynia ebből a szintézisből, mert Magyarország 1867-től teljes kulturális autonómiát élvezett, így nem lett volna sem jogos, sem politikailag way in which the Académie Julian of Paris has transformed the national painters into French artists. Look at the number of American and Scottish painters who have learned to paint in the Julian way, losing their original voices! Some go back to Helensburgh or Glasgow, or some other place, and rediscover their national characteristics, while others are drifting anchorless in the bland stream of the international art market. It is such a pity to see how the countless individual colours get lost in the universality of art production. Yet, these complaints are blown away with the wind. It falls to Vienna's Pettenkofcn to paint the scorching sunshine of the Hungarian puszta, while Norway's Thaulow captures the harbour scenes of Dieppe, and Munkácsy depicts Milton for the British. This is just one instance of the exchange of commodities, which is driven by market demands. Who is there who wants to change this?" Docs this coda conceal a conservative volte-face or is it just the opposite: a visionary anticipation of the future? Hevesi, who had iought tooth-and-nail for every modern tendency with any claim to artistic merit, and who had coined the slogan for the Vienna Secession in 1897 ("To the age its art, to art its freedom"), was anything but conservative. Nevertheless, when Munkácsy died in the spring of 1900, he saw it as a curbing of artistic freedom that the numerous branches of European painting had surrendered unconditionally to norms dictated by Paris. He could conceive of a modern style that retained local tradition, with its distinctive flavours and outlook on the world, what he called its "national characteristics". Zeitkunst and Zeitstil, two terms he frequently used in tandem, were relative notions in the sense that they authentically reflected regional values, diverse mentalities, different social traditions and new demands, as well as local milieux and local expectations. Hevesi was quite unlike those acclaimed German critics of an upcoming generation, Richard Muther and Julius Meier-Graefe. Especially the latter tried to promote the more recent tendencies in art by questioning almost every accomplishment of the earlier generations. He was not interested in the historical context that gave rise to the art of the fathers' time, not in any other artists who worked m the orbit of that generation's artistic or aesthetic ideals. Hevesi was able to observe, reconstruct and assess the artistic achievements of earlier generations from a higher intellectual platform, a platform that was academically well founded and thoroughly substantiated with philological precision. In this way he was able to maintain a pluralistic and empathetic approach to the styles of the recent past while also being open to the newest styles (Pointilhsm, Symbolism, Art Nouveau, Expressionism), even after passing the age of fifty. His integrity, relentless intellectual curiosity and, last but not least, vast erudition derived from thirty years of experience as a critic, preserved him from throwing overboard his earlier idols for the sake of more recent ones. The last time Hevesi gave a major assessment of Munkácsy's painting was in his pioneering monograph entitled Osterreichische Kunst im 19. Jahrhundert (I903.)

16 In writing this concise treatise on Austrian art, he furnished