Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)

I. TANULMÁNYOK - FEJEZETEK A MUNKÁCSY-RECEPCIÓBÓL - SÁRMÁNY-PARSONS Ilona: Munkácsy, a melankolikus kolorista. Kortárs bécsi kritikák a festőről

rabbi Munkácsy-képekhez igazodó munkát várt. A szakkritika tehát Bécsben negatívan értékelte a festő különös kirándulását egy számára szokatlan műfajba. A németországi kritika, amely kezdettől fogva fanyalgott Munkácsy sikerén, a 80-as évek derekától fogva (a Mozart halála című kép a fordulópont) heves támadásba ment át. (67. kép) A 90-es években a német kntikaírás falanxa, (immár az impresszionizmus egyre erősödő hatása alatt) drámai gyorsasággal értékelte át a 70-es évek külföldi nagymestereiről kialakított korábbi véleményér, és mind Makartot, mind Munkácsyt negatívan ítélte 67. kép Mozart halála / Death of Mozart meg, elvitatva tőlük az eredetiség, sőt a művészi kvalitás érdemét. Jellemző példája ennek a negatív megítélésnek az a féloldalnyi szöveg, amit Cornelius Gurlitt írt 1899ben megjelent könyvében,

11 azzal vádolva meg Munkácsyt, hogv mindenben idegen tollakkal páváskodott, Knaustól, Lcibltől leste el stílusukat. Az egy ideig Munkácsyról tanuló Licbermann-nak a Siralomháztól írt, durván rosszmájű szcllcmcskedését (miszerint az „Leibi levében felforralt Knaus") idézte ez a nagy tekintélyű művészettörténész, és így összegezte Munkácsyról kialakított megsemmisítő véleményét: „Van valami behízelgő, tetszeni akaró törekvés a munkásságában, ami gyorsan meghódírja az embert. Ragyogó tulajdonságai vannak, de nincs igazi mélysége." However this situation was about to change. This was partly because of the generational shift in Viennese painting a few years after the deaths of Makart and Canon. At the end of the 1880s there was a sea change in stylistic orientations, accompanied by shifts in artistic taste and a new approach m art criticism. The fact that the Court's commission for a monumental composition of late Viennese Historicism went to Munkácsy, a Hungarian living in Paris, rather than to a local master, naturally gave rise to vehement ill-feeling. Upon its completion in the autumn of 1890, the oil painting on canvas entitled Apotheosis of the Renaissance had a decidedly cool reception m Vienna. (The painting still adorns the ceiling of the ornamental stairway of rhe Kunsthistorisches Museum. III. 66) Most of the conservative critics attacked the composition for its light palette. Writing for the Zeitschrift für Bildende Kunst, Carl von Lützow led the pack, expressing his dislike for the ''crayon-like colours."

12 Instead of a bright composition opening a virtual window onto the sky in a manner that was reminiscent of the tllusionism of Baroque ceiling frescoes, Lützow had expected a work more m line with the darker hues of Munkácsy's earlier paintings. Faced with something they had not anticipated, the expert critics took an unfavourable view of the painter's excursion into a genre previously unexplored by him. The German critics, who had taken exception to Munkácsy's successes from the start, switched to a tactic of direct assault on him from the mid-1890s onwards (the Death of Mozart constituted the turning point). (Ill 67) In the 1890s, the phalanx of German criticism reassessed the views on the foreign masters that had been current during the 1870s (increasingly under the influence of Impressionism's rising prestige), and now took a very poor view borh of Makart and Munkácsy, refusing to grant them any credit for originality and artistic quality. This negative view is faithfully reflected in a half-a-page-long assessment included in Cornelius Gurhtt's book published in I899,

13 which accused Munkácsy of borrowing freely from everybody, and of copying the style of Knaus and Leibi. After repeating the vitriolic witticism of Munkácsy's former pupil, Liebermann, who had described The Last Day of a Condemned Man as "Knaus boiled m Leibis sauce", the respected art historian sums up his devastating opinion on Munkácsy as follows: "His work has a certain ingratiating manner, a will to please, which quickly captivates the viewer. He has excellent qualities, without true depth". HEVESI MUNKÁCSY-NEKROLÓGJAI Munkácsy halálakor természetesen nemcsak a magyar sajtó emlékezett meg a mesterről, de a külföldi űjságok, képzőművészeti folyóiratok is. Hevesi két különböző, de egyformán szép és szenvedélyes értékelő nekrológot írt: az egyiket Bécs, a másikat Budapest közönségének.

14 A két írás sokban elrér egymástól. Nem az értékelésben — ez mindkét szövegben igen pozitív —, hanem a hangsúlyokban. Hevesi sok évtizednyi gyakorlatából tudta, hogy HEVESI'S EULOGY AFTER MUNKÁCSY'S DEATH Naturally, the Hungarian press was not the only one to look back on Munkácsy's career at the time of his death: several foreign papers and art journals followed suit. Hevesi wrote two different eulogies, both equally passionate and touching: one was for the Viennese audience and one for the Budapest public." The two pieces are in many respects different, not in the overall assessment — this is positive in both cases — but m their shifts of emphasis. Drawing on