Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Nagy Ildikó: Az akt a 19. századi magyar szobrászatban / The Nude in 19th-century Hungarian Sculpture

síremlékek és épületplasztikák. Ez utóbbiak között vannak félaktok is, melyek távolról a klasszicizmus nagy előképeit követik (Huber József). Készültek önálló allegorikus és mitológiai tárgyú szobrok is - amelyek között lehettek aktok -, de ezek közül csak keveset ismerünk. Üzleti könyveiben Dunaiszky Lőrinc 18 mitológiai tárgyú szobrot említ, ezekből kettő van meg. Mind a kettő Flóra (1808, illetve 1816-1818), és ugyanaz a drapériás alak, amelynek kisméretű, anatómiai egységekre szétszedhető famodelljét Bécsből hozta magával.

29 Ilyen trükkjei voltak tehát az akadémiát járt, de mégis iparos szinten maradt szobrászgenerációnak a 19. század elején. Érthető, hogy zseninek kijáró tisztelettel és hódoló versekkel fogadta a magyar társadalom színe-java Ferenczy István jelentkezését. Ferenczy 1822-ben küldte haza Rómából Pásztorlány ka (A Szép Mesterségek Kezdete) című szobrát. (Kat. VII-1) A szobor a kuporgó (vagy guggoló) Venus-típus félakt variációja, de az antik művek érzékletes testábrázolása nélkül. Hűvössége egyaránt fakad a klasszicista szobrászat szabálykövetési gyakorlatából és Ferenczy lényéből. Drapériás alakjain nemhogy az érzékiségnek, de még a testnek sem érezzük nyomát. Bár az állítólagos első munkája Thorvaldsennél egy fekvő Venus volt (Az égből elhozott Venus), amelyet modell nélkül, saját rajza alapján közvetlenül faragott márványba,

30 aktokat - a másolatok kivételével - nem csinált. 1819-es, 1. számú vázlatkönyvét elemezve Cifka Péter arra a következtetésre jutott, hogy a művész nem szeretett és nem is tudott aktot rajzolni. A kizárólag férfiaktokról készült 36 darab tanulmányról „lerí a kényszeredettség", és az aktrajzolással Ferenczy hamarosan fel is hagyott.

11 Ez a hiányosság egész munkásságára rányomta bélyegét, mert mint Medgyessytől is tudjuk: „a szobrász ábécéje a meztelen test". A klasszicizmus Ferenczynél jelentősebb magyar mestere, Engel József először Londonban, majd húsz éven át Rómában élt, ahol szép sikerei voltak. Albert herceg pártfogoltjaként részt vett a londoni képzőművészeti életben, művei angliai gyűjteményekbe kerültek. Miután megnyerte a pesti Széchenyi-emlékmű pályázatát (1866-1867), hazatelepült, és elkezdődött több mint egy évtizedes küzdelme a szobor megvalósításáért. Engel részt vett londoni, bécsi és pesti kiállításokon, így például 1846-ban Apollón és a hórák című szobrát mutatta be a Pesti Műegylet tárlatán. Voltak megbízásai magyar főúri családoktól: gróf Nádasdy Lipótné Forray Júlia 1863-ban egy Amor-szobrot rendelt tőle márványból,

32 gróf Pejacsevich Pál

33 megbízásából pedig az Éva (Az életre ébredő Éva) című aktot, a korszak legjelentősebb hazai szobrát készítette el. (Kat. VII-9) A Képzőművészeti Társulat 1867-es kiállításán mutatta be (az Ámorral és az Ártatlansággal [kat. V1I-31] együtt), és Keleti Gusztáv lelkes méltatást írt róla. „Oly szép szobor, melynél szebbet, még római műhelyében sem láttam, hol a művész a Nemzeti Múzeum számára tartogatja korábbi szoborműveinek gipszmintáit."

34 Engel valóban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta főműveinek gipszmintáit,

35 és a nagyközönség láthatta is azokat. Elsőként az Amazoncsatát (Amazonok és argonauta, 1850) 1874-ben,

36 majd 1894-ben több más szobrát is, köztük a Fonó Párkát (1857), mely szintén akt volt. Művei a viktoriánus aktszobrászat jellegzetes darabjai, a külsőségekben sok antik reminiszcenciával, de mind a kompozícióban, mind a formálásban már kevesebb koncentráltsággal és bizonyos engedményekkel a zsáner irányába. Nem valószínű, hogy a magyar közönség különösebben kedvelte volna azokat. Engelnek itthon nem volt sikere. Ezt már kiérezhettük Keleti 1867-es írásából is, amelyet így zárt: „Mindhárom szobor [vagyis az Éva, az Amor és az Ártatlanság - N. L] eléggé kitünteti az irányt, mely felé vezérli alkotásaiban a művészt belső ösztöne. Nem a heroikus, nem a nagyszerű, hanem ellenkezőleg - a nőies, a kedves, kedélyes és kellemesnek köre az, hol teremtő lelke otthonos, és hol sikerét maga is biztosnak érzi. Itt érdeme kétségbevonhatatlan. Fog-e nekünk majd Széchenyit is mintázni, cherubszerű méltóságban, mint annak képe lelki szemeink előtt lebeg? - azt bátor vagyok kétleni." A magyar közönség heroikus és nagyszerű történelmi emlékműveket várt, de a klasszicizmus és a romantika mesterei ezt nem tudták teljesíteni. Ebbe bukott bele Ferenczy, Izsó és Engel is, bár a Széchenyi-szobor megvalósult. Az ő munkáikon kívül a hazai szobrászat elsősorban épületplasztikából állt, amelyet a különféle műhelyek iparosai és iparos szintű „figuristái" készítettek. Sajnos nagyon keveset tudunk ezekről a műhelyekről, noha egy-egy szobrászuk többre is képes lett volna. Dinnert Ferenc Flóra-szobra. 1860-ból (kat. 1-29) talán egy tervezett Négy évszak-sorozat darabja. Nem tudjuk, hogy milyen konkrét előkép alapján készült, de az álló, hátraforduló, drapériát tartó akt őstípusa a nápolyi múzeumban lévő Venus Kallipygos (i. e. 1. sz.). Dinnert szobra affektáltabb, sok apró részlettel, amelyre a fa anyaga bőven ad lehetőséget. A finomkodó mozdulat ellenére a test erőteljes, és a drapéria rafináltan öleli körül. Nagyon szép a görögös fej, amelyet tényleg „megkoronáz" a haj, a lepel és a virágok bonyolult együttese. Elképzelhető, hogy konkrét minta, esetleg rajz vagy metszet alapján készült. Róna József, aki az 1870-es években személyesen ismerte az akkor már öreg Dinnertet, kevés jót írt róla, nem sorolta a művészek közé. „O inkább afféle segédmunkás és jó technikus volt. Önálló művet alig alkotott."

37 Ebben biztos, hogy nincs igaza, mert Dinnert több művéről is írnak a korabeli források, de ezek a szobrok nem maradtak meg. Akár önálló mű, akár nem, a Flora elbűvölő alkotás, és meglehetősen egyedül áll az 1860-as évek hazai szobrászatának kicsit bumfordi és erősen sematikus átlagtermésében. A 19. század első felének magyar szobrászata tehát csak nagyon szerényen tudta felmutatni azokat a tulajdonságokat, amelyek a klasszicista aktábrázolásban még őrizték az antik istennők eszményi és érzéki szépségének legalább a halvány visszfényét. Negyedszázaddal később, amikor már egy jól képzett, minden értelemben „profi" szobrászgeneráció kezdte meg működését, az aktszobrok száma is megszaporodott, bár a fő helyen a történelmi emlékművek, kisplasztikában pedig a népies zsánerszobrok álltak. Ekkorra azonban már átalakult az aktábrázolás tartalma is. Ez összefüggésben áll azzal az igénnyel, hogy az antik élőké-