Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - VI. Akt a műteremben / The Female Nude in the Atelier - Katona Júlia: Perspective sentimentale / Perspective sentimentale

pontosabban fogalmazva mit írt elő Valenciennes," amit Markó Thibault közvetítésével példaként tekintett a képalkotás gyakorlatát illetően a tájképfestők számára; hogyan kell felépíteni az előírásoknak megfelelően egy történeti tájképet (paysage historique), hogyan kell elhelyezni és megjeleníteni a mitológiai és bibliai figurákat - a perspektíva univerzálisan, mértani és szerves formákra egyaránt vonatkoztatott szabályaival. Valenciennes a tájképfestészet teljes körű gyakorlati és elméleti tárgyalását nyújtó, először 1800-ban megjelent Elémens de Perspective Pratique à l'usage des artistes című traktátusában

9 rendszerezte a tájképfestők számára előírt, a festmény előállítására vonatkozó tudásanyagot. Az eddigi gyakorlattól eltérően Valenciennes - tanárként - a tájképfestők képépítési módszerének leírásában a perspektíva tudományát voltaképpen a tájkép bármely alkotóelemére vonatkoztatható rendszerező elvként használta. Az Elémens első öt fejezetében például kizárólagosan a perspektívaszerkesztés geometriai szabályait tárgyalja, a traktátus nagy részét képező (6-/2. és Reflexions) fejezetekben azonban már a gyakorló festők számára követendő elveket rendszerezi, kanonizálja. Az alábbiakban alapművéből elsősorban az alakábrázolásra vonatkozó passzusokat emelem ki. Az Applications à la peinture című fejezetben

1

" Valenciennes olyan gyakorlati alkalmazásokat ír le, melyben a történeti festészet (peinture historique) és a történeti tájképfestészet (paysage historique) közötti distinkciót a két műfaj kivitelezésbeli eltérésein keresztül közelíti meg. A vázlattól a teljes műig vezető alkotófolyamat leírásában tükröződik az emberi test ábrázolását illető műfaji különbség is. Míg a történeti tájképfestők - véleménye szerint helyesen - az emberi alakot tájképi elemként értelmezve a perspektíva képi rendszerébe illesztik, addig a történeti festők alakábrázolása ettől alapvetően eltér. A történeti festők képi kompozícióikat a perspektíva teljes figyelmen kívül hagyásával, egységes, koherens képi rendszer felépítése nélkül oldják meg, tetszőleges számú és helyzetű szempont felvételével, a festményeiken az emberi alak ábrázolása sokkal inkább egyfajta jól bevált, érzelmeket kifejező gesztuskészlet alkalmazásával történik, semmint egy átgondolt képi rendszer strukturális elemeként. Valenciennes többek között ezért bírálja a történeti festőknek a perspektíva ismeretét negligáló képépítési módszerét vagy inkább sémáját, hiszen meglátása szerint nemcsak az egyes figurák, hanem azok összessége és az ábrázolt épületek között sincsen vizuális összhang." Tehát: a kép kompozíciójába bekerülő tárgyak (egyenként és összességükben) csak akkor jelenhetnek meg valóságos arányaikban, ha azokat és a kép egészét is, a perspektíva szabályai szerint egyetlen szempont alá rendelve építik fel. Amennyiben a művészek ezen - fáradságos utat választják, akkor festményeik megvalósítják a képpel szemben esztétikai kategóriaként fellépő kívánalmat, a nagyság/kiválóság (le grand) ideáját: „Az a festő, aki jól ismeri a perspektíva hatásait, nagyon nagy előnyt élvez azokkal szemben, akik járatlanok e tudományban. Vázlata átgondolásával kezdi, a vonalak egyszerűségével, arányaik pontosságával operálva; [az a Festő, aki így jár el] mindig kiválót alkot. Majd létrehozza a képnek e vázlatán a négyzeteket perspektívában méretarányosan, melyekből az átlók a távolságpontban futnak össze, mely az alapvonal hosszának háromszorosára van elhelyezve. E négyszögek szolgáltatják számára a kicsinyítés léptékét vagy ahhoz, hogy figuráit elhelyezze és felnagyítsa, vagy ahhoz, hogy a képét alkotó épületet, a fákat és egyéb tárgyakat arányosan, a kívánt távolságra és magasságban helyezze el."

12 A kép, nevezetesen a tájkép terének felépítése során az épített környezet ábrázolása elsőbbséget élvez a nem egyenes vonalú szerves képalkotókkal szemben. Ezek a perspektívában viszonylag egyszerűen megjeleníthető egyenes vonalú elemek, az épületek, romok határozzák meg a kép perspektivikus terét, egyfajta támpontot nyújtva a természeti elemek, a fák, felhők, vízfelületek és figurális csoportok elrendezéséhez. Valenciennes az alakábrázolással kapcsolatban azt a módszert írja le követendő példaként, melyet főként a 17. századi festők, Nicolas Poussin (1594-1665), Laurent de La Hyre (1606-1656), Eustache Le Sueur (1616-1655), valamint a kortárs Joseph Vernet (1714-1789) alkalmazott a kivitelezés folyamán:

11 „Miután beszéltem azokról az arányokról, melyekkel a figuráknak a kép síkján történő elhelyezésüket illetően kell rendelkezniük, [...] tárgyalom azt a módot, ahogyan ezeket a figurákat meg kell rajzolni ahhoz, hogy tökéletesen perspektívában jelenjenek meg. Az alakok elhelyezése és aránya Amikor csak egyetlen figura szerepel a képen, és az őt körülvevő különféle kellékek alárendelt szerepet játszanak, ezt az alakot nem nehéz jól megrajzolni perspektívában, mivel a modellt a kompozícióban meghatározott szempont magasságát követve kell elhelyezni, és úgy, hogy figyelembe vesszük a megrajzolásához szükséges távolságot, azt is mondhatjuk, hogy csak úgy kell ábrázolnunk, ahogyan a természet kínálja a szemünknek. Ha a kompozíció több figurát kíván, akkor ahhoz, hogy azok megfelelően helyezkedjenek el a képen, szükségszerűen kisebb modelleket kell készíteni agyagból vagy viaszból, azokat arányos méretű területre csoportosítani, és miután létrehoztuk a horizontvonalat, és elhelyeztük a szempontot, a kompozíciót szemmagasságig emeljük, a maketten jelölt szemponttal egy vonalban. Akkor a kompozíciótól a képszélesség háromszorosára távolodunk; lerajzoljuk a modellegyüttes egészét anélkül, hogy a szem helyzetét megváltoztatnánk, azért hogy rálátásunk legyen minden egyes figura-