Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Imre Györgyi: A modell / The Model

A Léda-témát Székely a történet műfajaként értelmezte: „A történelmi festészetnek tárgya az ember, aki egy plasztikus alany", ezért a testábrázolás festészeti feladatának kulcsa, hogy „az emberi alakot úgy kell megvilágítani, ahogy az egy plasztikus tárgy számára a legelőnyösebb".

184 A mű, amelynek a történet a tárgya - Aristoteles Poétikájának VI. fejezete értelmében -, a részvét és a félelem felkeltésével, az akció, a cselekvés művészete. Székely ezt a művét, amely a műteremben, optikai diszciplínaként vetődött fel, a megvilágított test plasztikus tulajdonságaiból építette fel, és ezt az alkotófolyamatot ellentétesnek tartotta a természeti benyomás és a véletlen megragadásával. Művészi felfogása eltért tehát Makartétól, amit Székely Bertalan levelében a következőképpen fogalmazott meg: „Leveled azt a véleményt tartalmazza, hogy egy Lédát nem lehet műteremben megfesteni, hanem - miután az egy plein air téma - csak abban az esetben lenne eladható, ha plein airben lenne megfestve." A felvetésre az írás során még visszatért: „magyarázatra szorul az az eset, amelynél »Leda« egy kolorisztikusan elgondolt feladatot jelent, azzal az elgondolt feltételezéssel, hogy miként hat a hús a zöldben (mellékesen megjegyezve ez rezignáció a plasztikus tulajdonságokra)."

18

" Célja más volt tehát, mint a makarti értelemben véve eladható festészet, ami a festő személye körüli nyilvánosságban elsőrendű szerepet kapott a 19. század szalonéletében.

18h Eltért a müncheni költő-festőkétől (Maler-Poeten) is, bár a festő szerepét hozzájuk hasonlóan a költőével vonta párhuzamba: „A természetes benyomást hasonlíthatjuk a közönséges emberi beszédmódhoz, míg a ritmusba hozott természeti benyomást a versben használt kötött beszédmódhoz."

187 Székely a művészi impresszióból indult ki, a jelenlévő modellen vette vizsgálat alá, „hogy a Lédában miként mutatkozik meg a női természet". A levélnek ez a része képversszerűen fogalmazott: Ha a Léda esetét nézzük, A személyt illetően valóság I nem maga a modell, Rosenzweig Berta igazság I nemcsak kizárólag egy görögös leányalak, hanem kiválasztás / egy lehetőleg szép lány a megfelelő életkorban™ Székely a történeti kép újfajta klasszifikációját vetette fel, amikor azt a jelenvalóval és szubjektívvel értelmezte. Műfajkritikája a müncheni akadémiai hagyományhoz nyúlt vissza, amit a művész korai jegyzetei is megvilágítanak. Maga írta 1861-ben: „a história festésnek nincs jövője [...] kevesek a tárgyak [mik] a festészet által jelképezhetők - ezért hát a genre-festésre adom magam - egészséges gondolat a jelent írni le a jövő számára".

189 Már müncheni tanulmányai óta érdekelte az erotikus zsánertémák világirodalmi megjelenése, a spanyol pikareszktől az olasz és francia libertinus „botránykövekéig: Boccacciótól Pietro Aretinóig, Mendoza Lazarillo de Tormeséig, De Sade-tól Choderlos de Laclos-ig.

19

" „A genre szó a festészetre alkalmazva tulajdonképpen arra szolgál - ha megnézzük Watelet értelmezését -, hogy megkülönböztesse a történeti festőktől mindazokat, akik bizonyos tárgyakra szorítkozván ezeket egyedileg tanulmányozva festik meg, és azt az elvet követik, hogy csak a jelenvaló dolgokat ábrázolják."

m Székely a történeti zsánerfestészetet a történeti műfaj szubjektív ágának tekintette - ennek értelmében Makartot is költő-festőnek nevezte.

192 A Léda és a hattyú irodalmilag egy szerelmi hajsza-mítosz, képi megjelenítésének zsánerhagyománya szerint ad absurdum egy „vadászjelenet" (Kat. IX-1), amelyben a nő teste zsákmány. („Vadászcsendéletként" ábrázolta Székely Japán nőjét is, ahol a fésülködő nő mellett egy paradicsommadár hever csodálatos és egzotikus vadászzsákmányként. Kat. X-l) Mondhatjuk tehát, hogy Székely, mint gentleman, ehhez az akadémiai konvencióhoz kapcsolódott, amely bemutatta a zsánertémában rejlő ellentétes indulatokat, a Léda és a hattyú egymással viaskodó karakterét.

193 Ezt azonban átértékelte a szépség és az egység elve szerint, és egy „fődolognak" alárendelt

194 képi tér harmonikus formai egységébe foglalta a Lédát és a hattyút.

19

' A mű alapmotívuma a harmónia és az egység elve lett, amelyet Nocturne-jének romantikus allegóriájáról Székely maga tematizált: „Nocturne: Liebe als Motiv".

196 (Kat. VI 11-3) Az aristotelési kategóriákat Alberti Deila Pitturájának megfelelően értelmezte Székely, amely szerint a néző a művésszel együtt érzi át az akciót: „A történet akkor indítja meg a lelket, amikor a képen megfestett emberek láthatóan kinyilvánítják saját érzelmeiket. A természetünkből adódik, [...] hogy együtt sírunk azzal, aki sír, nevetünk azzal, aki nevet, és együtt szenvedünk azzal, aki szenved. Csakhogy ezeket a lelkiállapotokat a test mozgásából lehet megismerni."

197 Székely, a néző „együttérzése" révén, az akciót a percepcióra konvertálta. Kora természettudományos kutatásaihoz hasonlóan, a természetet és a művészetet két integrált rendszernek fogadta el.

198 A művészi „impressziót" a művészi tapasztalat és tudás függvényévé tette, a műtermi munkát összefüggésbe hozta bizonyos természettudományos módszerekkel, a percepciót optikai, pszichológiai törvényszerűségekkel, a képi formákat élettani (szövettani, pszichofiziológiai) referenciákkal. Élettani analízisre hivatkozó kompozíciós módszerével, a művész a tárgyban rejlő, „egymástól elváló" („öntudatos") „karaktereket" differenciálta, és azokat belső affinitásuk alapján, harmonikus egységbe foglalta. Ebben a folyamatban, a művész szubjektumán át metafizikai jelentőséget kapott a látvány és az inspiráció spontaneitása, a tapasztalati és a tanult tudás: „Mi a forrása minden művészi tevékenységnek? Az emberi képesség, aminek alapján aztán az embernek az elképzelésében felhalmozott benyomásaira reagálnia kell, ezt a reakcióját megformulázza, és kifejezésre juttatja."

199 A művészi benyomás az, ami a képi konstrukció elemévé tud válni: „Egy művészi benyomás olyan, amelyet mint művészi építőkövet bele lehet foglalni egy megalkotandó művészi alkotásba, úgy is, mint formát, fény vagy árnyék alapját, mint foltot, a szín felvitelének módját, ami a feladattal együtt mindig változik, és nemcsak a természetben való megjelenése alapján nyeri el a maga értékét, hanem a kép szándéka és törvénye alapján egyaránt."

2ÜÜ