Szücs György: „Kinyilatkoztatás” Szobotka Imre kubista korszaka. 1912–1922 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/1)

nehéz a művész máig ismert képeinek valamelyikével beazonosítanunk, mégis nagy bizonyossággal mondhatjuk, hogy a tárlat két kulcsdarabja a Fekvő nő (1 921 ), illetve a Kettős önarckép (1 920) volt. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, nagyméretű aktkompozíció azt a festői problematikát hordozza, amellyel már korábban a Nyolcak tagjának, Tihanyi Lajosnak is szembe kellett néznie. Tihanyi az 1917-ben készült Fekvő akt című képén az enyhén torzított, konstruktív felfogású nőalak hátterét szinte tapintható puhaságú, kevert sárgákkal és vörösekkel festette meg. Szobotka a szintén szigorú szerkesztésű, hason fekvő nőalakjának anatómiai formáit kubisztikus síkokkal határolta, míg a hátteret, és a kisebb dekoratív részleteketTihanyihoz hasonlóan - lágy, néhol szinte áttetsző színezéssel oldotta meg. A két életpálya kifutását, a felvetett festői dilemma végeredményét ismerjük: Tihanyi utolsó, párizsi korszakában az elvont formák hívévé, a geometrikus absztrakció követőjévé szegődött, miközben a Magyarországra visszatért Szobotkát a hazai tradíciókon nyugvó, lírai kolorizmus képviselői közé soroljuk. A másik mű, a Kettős önarckép szintén Szobotka tudatos stílusválasztásáról tanúskodik. Leányának, Violának a visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a festés első fázisában ténylegesen a tükörre helyezett vászon a hazai közönségnek szóló, didaktikus kubizmusmagyarázatként készült, amelynek segítségével a művész érzékeltetni tudta a valóságos látvány és a „transzponált kép" közötti különbséget. „Amíg magam voltam egy személyben a festő és a szemlélő is, teljesen Matróz, 1913-14 (kat. 4.) Pipázó férfi, 1913-14 (kat. 3.)