Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)
Mednyánszky László feljegyzései, 1877-1918
A kötelességet teljesíteni és nem törődni a jövővel. Aki egyszer belátja, hogy pénzzel nem lehet boldogulni, törekedjék mást, értékesebbet adni. Aki ád számításból, kétszeresen csalatkozott. Aki tudja, hogy pénzzel nem segíthet máson, és hogy az adás által magamagának ad, adjon jobbat, olyat, amit néki nehezebben esik adni, mert ha mennél nagyobb az áldozat, annál inkább használ. Ott kezdődik a magasabb élet, ahol az ember csak másokért él, mert akkor élete kiterjed, kiszélesedik, sokakban él, a nagy kozmikus élet részese lesz, és többé nem kell az önmaga földi jövőjével törődnie. Belenyugszik mindenbe, de kötelességét mindvégig teljesíti. Mindezt ma reggel a műteremben (Sobieskigasse 4/a) éreztem meg először, mint egy élő Igazságot, mint egy igazságot, amely immár bennem él. Ezen meggyőződést erősíteni kell, naponként mélyíteni, míg csak egy erős, biztos alap nincs bennem, míg csak nem ébred fel bennem egészen a belső élet, amely nem függ külső viszonyoktól és hatásoktól. Azután dolgoztam 4-ig (rogyásig). Kissé visszaestem nagy fáradtságomban a régi gyermekes félelmekbe, de utóbb kijövet megláttalak egyetlen, drága mindenem az újhold fényes sarlója alakjában, és ismét felébredt bennem az öntudat, hogy hisz én ma megszülettem egy tisztább életre és a világ kicsi bajaival nincs közösségem. Este olvastam még egy kis szerelmi történetet, amely igazán fiatalkorom szerelmeire emlékeztetett. (I) Ez még kellett, hogy minden tekintetben fölébredjen bennem az öntudat!! Elég volt minden játékából az önző világnak, vissza kell térni az én világomba, oda, ahová szívem hív. A szeretet, az önzetienség és az önérzet, hogy fölötte állok mind e nyomorult kicsinyesség felett. Mától fogva minden nap kell betérni önmagamba, hisz ott megtalálom azon szép világot, azon biztosságot, amelyet immár nem ingathat meg semmi, mert ma meg lett nékem mondva, hogy baj nem érheti azt, akinek a magasabb életben van része. Meleg szeptemberi búcsúest. Az utolsó est (J)-vel. Késmárkról visszakísértem majdnem a szövőgyárig, nagy felhőtornyok, déli szél. 1912. február 25. vasárnap délután 2V2 óra, Sobieski utca 4/a, Bécs Édes cimborám, barátom, fiam, vezérem, tisztajó lélek, Nyuli! Tavaszodik, a hó, a hideg elmúltak. Én is olyan valamit érzek, mint amit a növények érezhetnek kikeletkor. Égy más élet híre nékem túlról, ahonnan nem jött még vissza senki. Múlt életem úgy tűnik fel előttem, mint valamely zavaros éjszaka, lázálmok, lidércek tarka, egymásba szőtt serege; csak kevés nyugodt és szép kép közötte. Mint az olyan zavaros álom után szokott, fájdalmas volt felébrednem, sivár kijózanodás, de azután annál jobban bámulja az ember a hajnalt, annak üdítő erejét. Hála Istennek bennem is már hajnalodik, te vagy egemen a hajnali csillag. Oda vágyom, ahová te, édes, szeretett vezérem, már évek óta költöztél, itt hagyva engem a legmélyebb gyászban. De segítőm, reményem azóta is maradtál, a sír nem választott el tégedet tőlem, a még földön vergődőtől. Lelkemet kiemelted az önzés és egyéb tévedés porából. 8 hónapja dolgozom itt a magányban, sokat töprenkedem, sok mindenféle fájt lelkemnek, ez segített. Látni, érteni kezdek s minden vasárnap, ha hozzád menekülök, hogy számoljak be néked haladásomról, éreztem, hogy tényleg haladtam, ha keveset is, ha lassan is, de haladtam a tisztulás, a tudás nehéz útján. Ilyenkor megerősödik bennem az a remény, hogy egykor méltó leszek hozzád, édesjó egyetlen vezetőm, és hogy szolgád lehetek majd, hűséges szolgád, mint amilyen szolgája gyermekének a szerető apa, mint amilyen szolgája szüleinek a szerető gyermek.
