Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Harald Marx: „FELRAGYOGOTT A FESTŐMŰVÉSZET SZERENCSECSILLAGA" Festészet és mecenatúra Erős Ágost és III. Ágost Drezdájában

vestre-nek például az volt a feladata, hogy megfesse a választófejedelmek és királyok portréit.

14 Ezek a képek őrizték meg számunkra az uralkodók megjelenését, és nehéz ellenállni a csábításnak, hogy a képmásokból következtessünk a megörökített személy jellemére: ha szem előtt tartjuk a fejedelem jellemző összefonódását államával (amelynek mégiscsak első számú reprezentánsa volt), akár olyan érzésünk is támadhat, mintha az uralkodó portréján keresztül a történelembe pillanthatnánk vissza. Műveikkel a festők végigkísérték, felmagasztalták és felékesítették a fejedelmek és az egész udvar életét. Megrendelőik szemével és akaratuk szerint látták és értelmezték a világot. A barokk festészettel foglalkozva így mindenképp választ kell keresnünk arra a kérdésre, amely az előírt feladat és művészi minőség összefüggését firtatja, vagyis arra, hogy miért von hatása alá minket az a festészet, amelynek tartalma szellemét tekintve idegen számunkra, és több évszázadnyira eltávolodott tőlünk. A választ keresve több szempontot is figyelembe kell vennünk: egyfelől a festészet díszítő funkcióját, formai kellemét, másfelől rejtjelezett valóságtartalmát, a megálmodott élet ábrázolását és az abban rejlő általános emberi tartalmat, valamint azt a tényt is, hogy a fejedelmek műalkotásba foglalt dicsőítése szép és meggyőző képi formává is tárgyiasulhatott, hogy a képek valóságát akkor is elfogadjuk, ha a hiteles történelmi adatok mást mondanak, mint alkalmasint egy csodált festmény. A művészet megteremti a maga képi világát, amelybe bele kell élnünk magunkat, ha meg akarjuk érteni a festőt; ez a képi világ a barokkban pedig igen gyakran az eszményinek, bölcsnek, igazságosnak és erősnek látott fejedelemre vonatkozott. Az udvari festők képein nemcsak demagóg üzenetek jelentek meg, hanem remények is. Drezda azonban valójában csak a művészek képein volt az a hely, „ahol földi istenek otthonukra lelhettek". A portrék, allegóriák és eseményábrázolások csak 1715 után rajzolnak világosabb képet Erős Ágostról és udvaráról: attól fogva, hogy Drezdába hívták a király „első festőjének" („Premier Peintre du Roi") Louis de Silvestre-t, akinek virtuóz festészete évtizedekre meghatározóvá vált,

15 míg Heinrich Christoph Fehling a kései 17. század drezdai hagyományának folytatásáról gondoskodott. Majd 1713-ban Mányoki Ádám, 1714-ben pedig Ismael Mengs (1688-1764) is Drezdába érkezett - Silvestre mellett az előbbi jelentős portréfestő volt, míg az utóbbi tevékenysége elsősorban zománc- és miniatúrafestőként fontos. Ezek az évek azonban nemcsak a portrék és miniatűrök terén hoztak meglepő föllendülést: a 18. század hűszas éveire tehetők a monumentális festészet első nagy megrendelései is,

16 a dekoratív festészet nagyszerű alko-