Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Kalmár János: HATALMI HELYZET ÉS URALKODÓI UDVAR A 18. SZÁZAD ELEJI EURÓPÁBAN

szigorúan szabályozó szertartásokon kívül azonos viselkedési alapelvekhez való igazodásuk is összekapcsolta. (Nem véletlen, hogy az 'udvar'-ból származik 'udvarias', illetve 'udvarol' szavunk, ahogy több más európai nyelvben is.) Közép- és Kelet-Európában ez az igazodás a közös nyelvre is kiterjedt. A földrésznek ezen a részén ugyanis az udvar nyelve nem feltétlenül volt azonos a nemzetivel. A császár környezetében I. Lipót idején a személyes érintkezésben eleinte a spanyol, majd pedig az olasz szerepe nőtt meg a hivatalok latin és német nyelvűsége mellett. Pedig a 17. század végére az előkelő körökben már szinte mindenütt franciául beszéltek és leveleztek, de I. Lipót állítólag zokon vette, ha a szolgálatában állók közül bárki az „ellenség" nyelvén szólalt meg.

117 A bécsi udvarban ezért csak a 18. században vált társasági nyelvvé a francia, akkor viszont már annyira, hogy Mária Terézia is ezen a nyelven levelezett családtagjaival. II. Frigyes porosz király is franciául beszélt és írt, s így volt ez a legtöbb német fejedelemségben a 18. században. A különböző udvarok közös nyelve nagyrészt azonos irodalmi olvasmányokhoz vezetett el, így a divatos francia könyvek Európa-szerte hamar ismertté váltak, ami mindenütt az irodalmi ízlés hasonló irányú fejlődését eredményezte. Az ízlést persze nemcsak az azonos művek alakították hasonlóvá, hanem a saját viselkedési normái szerint élő udvari közeg is. E magatartási ideált a leghatásosabban Baldassare Castiglione először 1528-ban megjelent „Libro del Cortegianó"-ja

118 terjesztette, melyet hamarosan jó néhány nyelvre lefordítottak, és annak ellenére, hogy később még számos hasonló célú munka született, ez a könyv továbbra is meghatározó maradt a maga műfajában. Szerzője azt tanácsolja, hogy az udvari ember legalább a humán területeken legyen valamivel képzettebb az átlagosnál, sajátítsa el az ékesszólás művészetét, hogy a hozzá intézett kérdésekre találóan tudjon válaszolni. Legyen minél szellemesebb, hogy kivívhassa a társaság elismerését. Csak olyan dolgokat illetően vallja be a járatlanságát, amiről fogalma sincs. Legyen jó táncos, értsen a társasjátékokhoz, de ne a sakkhoz, mert azt hosszú ideig játsszák, s ezért unalmas. Ebből is látszik, hogy az udvari élet állandó bizonyítási kényszer közepette zajlott, amelynek a „Cortegiano" szerint életrevalósággal, ékesszólással és jó modorral lehet megfelelni. A siker érdekében látványos, de lényegében felszínes magatartást javasol. Erkölcsi kérdésekről meglehetősen kevés szót ejt.

119 A reneszánsz udvari ember e mintaképe a 17. század első felében Franciaországban az akkori ízlésnek megfelelően módosult valamelyest: az ekkor ott megjelenő honnête homme

120 (jól nevelt, úri ember) ideáljának az előbbieken kívül a dicsőség, a hírnév, az érdem is része volt,

121 vagyis a mások javára való munkálkodásért szerezhető elismerések. A középkori udvarral szemben - amely nagyrészt férfiakból állt - az újkorinak a nők állandó jelenléte volt az egyik jellegzetessége. Franciaországban ez a 16. század első felében következett be, ami bizonyos változással járt együtt: az udvar elegánsabbá, udvariasabbá vált,

122 s megjelent a szinte kötelező udvarlás is. A középkori kollektív lovagi Minne a reneszánsz cortegianója számára a nőkkel folytatott enyelgő beszélgetések formájában, egyfajta „csoportos erotikaként" élt tovább, amely Castiglione műve alapján, a humanisták által felélesztett neoplatonizmus értelmében, akár az érzéki szerelemről való lemondást is jelenthette. Ennek ellenpontja volt a már a felvilágosodás korában élt velencei származású, híres emlékiratíró kalandor, Giacomo Casanova (1725-1798),

123 akit nem egyszerűen az öncélú nemi vágy hajtott, hanem egyre újabb nők ellenállásának legyőzése.

124 Csakhogy Casanova nem udvari ember volt, hanem magányos nőcsábász. Még csak nem is nemesi származású. Az udvari erkölcs másmilyen volt. Igaz, hogy jóval tágabb határok között mozgott, mint az udvaron kívüli, mégsem engedett átlépni bizonyos kereteket: kedvelte, sőt szinte igényelte a galantériát, a szabadosságot azonban nem. Nem tűrte a botrányt. Márpedig az illemet sértő viselkedés botrányosnak számított. XIV. Lajos egy időre száműzte udvarából a királyi család tagjának, a kiváló hadvezér „nagy" Condé hercegnek a feleségét,

125 mert viszonyt tartott fenn a cselédeivel. A szintén feslett erkölcsű Madame de Lionne-t, a külügyi államtitkár nejét

126 pedig kolostorba záratta. Az erkölcstelen életvitel ugyanis méltatlan volt egy dámához, akit felelőtlensége udvarképtelenné tett, miközben az udvar tekintélyét, méltóságát is sértette. Nem maradhattak a király környezetében a züllött életmódot folytató férfiak sem.

127 Az udvari ember és a fejedelem jellemfejlődése szempontjából a 17. században fontos szerepet tulajdonítottak a galantériának. Egy 1644-ben megjelent francia királytükör-regény szerint a tökéletes fejedelem azért legyen szerelmes, hogy szeressék. Mert az erényes szerelem sok jó tulajdonságot szül. Akiket megérint, azok önmaguk tökéletesítésére törekszenek: ékesszólóak lesznek, pallérozzák szellemüket, ügyesednek a táncban, a fegyverforgatásban. Erényes és hősies tettek végrehajtására törekszenek, hogy megbecsülést vívjanak ki maguknak. Bátrak lesznek és diadalmaskodnak, hogy megnyerjék azok szívét, akik meghódították őket.

128 A francia királyi udvarban Rákóczit sem kerülte el a galantéria. Amint maga írta: „Az udvar látogatásának következtében asszonyokkal társalkodtam, és barátságba keveredtem velük, hiszen túl könnyen lobbantam szerelemre. [...] Arra a titkos, igaz és valódi barátságra vágytam, amelyre igen kevés nő alkalmas. [...] Soha nem a testi vágy hajtott, hanem valamiféle természetes rokonszenvvel fogadtam azt a hirtelen támadt benyomást, amely engem a világ összes többi nőjével szemben érzéketlenné tett. Titkos, de tisztességtudó beszélgetések után sóvárogtam. [...] Ezért éreztem, hogy szívem, ami nem szokott semmi tiltott dolog után vágyakozni, való-