Horváth György szerk.: Historicum, Járatlan utakon, Borsos Mihály fotográfiái az ezeréves Magyarországról (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/1)

E nagy nemzetségi monostorok közül — nagy valószínűséggel — a Hédervári nemzetséghez tartozó Saul és Pot ispánok által alapított, s 1208-ban építeni kezdett lébényi monostor volt a legelső. S ez is lett kész a legkorábban. Minden arra vall, hogy az építésére szerződött műhely a tatárok betörése előtt elvégezte a feladatát. A kolostor azután sokáig zavartalanul működött, csak a török időkben érte többször is bántalom és kártétel, amikor a Győrrel hadakozó, vagy éppen Bécs ellen táborba szálló törökök idáig jutottak. A tőlük elszenvedett károkat a jezsuita szerzetesek javították ki: ők 1631-ben kapták meg a kolostort, s nem sokkal később, 1638-ban megújították az épületeket. A rend birtokában annak feloszlatásáig maradt a kolostor. Távoztuk után — 1830-tól fogva — a templom plébánia rangot és feladatot kapott; a romladozó kolostor-épületet lebontották — egy részéből plébániát létesítettek. Végül a XIX. század második felében, két periódusban, először 1858 és 1865 között, majd 1872-től 1879-ig munkálkodva Essenwein nürnbergi építész helyreállította a templomot. Munkája, szerencsére, nem okozott túl nagy változásokat: igaz, beboltozta a templom hajóit és egy további emelettel, és kő sisakkal egészítette ki a tornyokat, továbbá új berendezéssel látta el a templomot - mégis, mértéktartó tervező lévén, folytatni volt képes a kezére jutott építményt, nem pedig elrontani. A lébényi templom ma háromhajós bazilika. Keleti oldalán az apszist levéldíszes fejezetű féloszlopok tagolják, átellenben, a nyugati oldalon toronypár magasodik. A tornyok falában, szintenként növekedve rés-, iker-, majd hármas-ablakok nyílnak. A tornyok közt háromszögletű oromfal magasodik, rajta kis ablak nyílik. A nyugati kapu a két torony között nyílik, béllete díszes, oszlopos, záródása félkörívű. A déli oldalon kisebb bélletes kapu nyílik, jobb oldali bélletének fölső része mellett a templomfalon látható a templom egyetlen figurális dísze, a leveles oszlopfők közt kifaragott angyal-alak. Bent a féloszlopos pillérkötegek tetején kehely alakú levéldíszes oszlopfőket láthatni. Innen indulnak az Essenwein-féle renováláskor létesített boltozások hevederei. NEMESKÉR Igénytelenebb külsejű templom talán az egész országban sincs a nemeskéri Evangélikus templom evangélikus gyülekezeténél. Nem a szegénység és nem is a puritánság azonban az oka ennek. Egyszerűen nem lehetett más formára építeni: a vármegyei hatalmasságok előírták, hogy a nemeskéri templomot „granárium"- azaz magtár — formájúra muszáj tervezni és építeni. Nem lehetett se tornya, se apszisa szentélye — és csak kis ablakokat nyithattak falán a hívek, pontosan olyanokat, amilyeneket a magtárokon volt szokás. (A ma látható torony jóval későbbi, csak 1862-ben építették föl a templom mellé.) Ám mind e közben Nemeskér többszörösen is kivételezett helyzetűnek tudhatta magát. Ezt a mára alig 300 lakossal bíró falut nem jobbágy-állapotú nép lakta, köznemesi település volt. Mi több, hosszú ideig — 1651-től 1785-ig — nem a névadó város, hanem éppen ez a kis község volt Sopron megye székhelye. Mind ezen fölül pedig 1681-től a II. József által kibocsátott türelmi rendeletig úgynevezett artikuláris hely is volt Nemeskér: olyan hely tehát, ahol az evangélikusok szabadon gyakorolhatták a vallásukat. A megyében ilyen csak kettő akadt, Nemeskér volt az egyik, a másik Vadosfa. Nemeskérhez ekkoriban harminckét más község evangélikusainak lelki gondozása tartozott. Nagy templomra volt tehát szüksége a gyülekezetnek. Még az építhetőnél is nagyobbra: ezért a 31 méter hosszú és 14,5 méter széles templomot hatalmas, erős, fából ácsolt karzat nagyobbítja. Ugyanekkor készült, a karzatot ácsoló mesterek munkájaképpen a gerendákkal tartott erős deszka-mennyezet is. A nemeskéri egyháznak azonban nem csak az épen maradt két és fél-száz éves ácsolat az ékessége. A másik a templom közepén álló szószék-oltár. Ennek szertartás közben csak az oltár-részét láthatják a hívek. Barokk mensája fölött kedvesen naiv —