Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
A század közepe 77 mai lehetőségeken keresztül valósul meg: olykor egy képzeletbeli négyszög négy sarkába helyezett egy-egy pont alkot egy térmezőt, máskor két átlót, s ezáltal négy diagonális pontot jelképező X, ismét máskor egy négyzet négy oldala, az átlók indításai, keresztet formáló négy derékszög tűnik fel a síkon. A lehatárolások mindig a teret definiálják, egy kiterjedést fognak körül, vagy ellenkezőleg, az üres teret zárják ki, annak széleit tagolva: négy függőleges vonal a tér legalján, a tér közepén egy vízszintes vonal által összekapcsolt két pont, vagy a teret balról jobbra átható vonal formájában. Tápies ezeket az elemeket a fehér felület strukturálására használja, arra, hogy dialógust kezdeményezzen a jelek és jelzések között. Figyelemreméltó ebből a szempontból, miként használja Tápies a jeleket, a figuratív és fizikai referenciákat, mintha egyes referenciák arra késztetnék, hogy az ikonografikus értelmet hangsúlyozza, amely ironikus módon oly intenzíven jelen van munkáiban. A lehatárolt tereket jelek töltik ki és kísérik: pozitív és negatív keresztek, kalligrafikus jelölések; hangsúlyos és intenzív, egyszeri vagy megismételt X-ek, mondatkezdetek, a teret - megfejthetetlen vagy azonosíthatatlan írásként - lineárisan átható betűsorok, fordított számok, számsorok vagy matematikai formulák, osztások és szorzások, a teret lezáró kulcsok, zárójelek, szögek, a végtelenséget jelképező ürességek, nyilak, intenzív mondatok: „Szerelem", „Kifelé", „Éljen soká", az „M" betű, két másik betű, az „A" és a „T" betű mellett, ahol az Antoni Tápies monogram „T"-je a Theresa „T"-jévé válhat. Joan Brossa Kél vizuális költemény. 1988
