Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
Gaudítól Tàpiesig 25 Noucentistes (Noucentisták almanachja) számára, ahol egyaránt felsorolta a szobrászokat, köztük Josep Clarát és Pablo Gargallót, és festőket, mint például Ricard Canalst, Xavier Noguést, Isidre Nonell-t, Pablo Picassót, Joaquim Mirt és Torres Garciát. Az új esztétika a természet újfajta, meglehetősen urbánus megközelítését, és a népi kultúra iránti megújult érdelődést jelentette. A Noucentisme egyaránt magával ragadta az Art Nouveau mozgalom festőit - amilyen Mir, Nonell és Picasso, akiket Cézanne követőiként tartottak számon -, és az olyan művészeket, akik később az avantgárd irányzatok főszereplőivé váltak, így Pablo Gargallót és Joan Mirót. Az új esztétika alapvető szempontjai a Papitu és az Empori folyóiratok lapjain láttak napvilágot, műhelyük pedig az 1 909-ben alapított Falanç Catalá nevezetű galéria volt. Itt állították ki munkáikat A Művészet és a Művészek csoport tagjai, Josep Aragay, Enric Casanovas, lu Pasqual, Xavier Nogués, Josep Clará és Joaquim Sunyer. Sunyer és Joaquim Torres Garcia számítottak a korszak két legkiemelkedőbb festőjének. A Noucentisme mozgalmán belül Joaquim Torres Garcia képviselte az illusztratív festészetet. A mozgalom eszméinek elkötelezettjeként sajátította el a falfestészet technikáját és a művészi nevelés elméletét a Mont d'Or iskolában. Enric Prat de la Riba halálával egyidejűleg festészetéből eltűntek a klasszicista értékek, és 1920-ra fokozatosan eltávolodott Katalóniától. Ennek részben az is oka volt, hogy a tartományi parlament egy freskójára adott megbízatását időközben visszavonták. Torres Garda írásai fényt derítenek a Noucentisme fejlődésének történetére, annak ellenére, hogy a későbbi visszaemlékezéseiben nem kizárólag egyénekkel foglalkozik. A korszak művészeinek java a Barcelonában ekkoriban tetszéssel fogadott új áramlatokhoz tartozott, mint az „evolucionisták" (Rebull és Viladomat), vagy a Courbet Csoport (Llorens Artigas, E. C. Ricart, Joan Miró, Francesc Domingo, Obiols és Togores). Torres Garda 1911 -ben érkezett Katalóniába, ahol bekapcsolódott az Art Nouveau mozgalmába. Noha állandó résztvevője volt az Els Quatre Cats kerékasztalainak, inkább a következő festőgenerációban akadtak barátai, főként azok között akik évfolyamtársai voltak a La Llotja képzőművészeti főiskolán. Mint az Életem története címen kiadott önéletrajzi írásában visszaemlékszik rá, az alaphangot a kezdődő század izgalma adta meg: „Azok a művészek, akik ekkortájt iratkoztak be a képzőművészeti iskolába, hamarosan több-kevesebb hírnévre tettek szert: így Mir, Sunyer, Canals, Nonell... Valamennyiüket az impresszionizmus befolyásolta ekkor, s általánosságban a francia festészet, amelyről mindenki igyekezett tájékozódni a barcelonai magazinokból. archaikus stílusban, idilli tájba helyzett, már-már mitologikus hangulatú figurákkal. Ez egyik oka annak, hogy úgy tartják őt számon, mint a katalán Noucentisme kiemelkedő alkotóját. Emellett több írásában is kifejtette az általa képviselt irányzat eszmei alapvetését. 1916- 17-ben új alkotói korszakot nyitott: többé már nem az áldott Arcadia lakóit festette, hanem saját kora asszonyait és férfiait. Ebben a korszakában elsősorban a futurizmus, és a plakátokkal borított színes városi falak hatottak rá. Ugyanebben az időszakban kezdett neki kimagaslóan imaginativ fajátékainak készítéséhez. 1918-ban megalapította a Courbet Csoportot, amelynek rajta kívül tagja volt többek között Francesc Domingo, Llorens Artigas, Joan Miró, E. C. Ricart és Rafael Sala is. Torres Garcia 1920-ban New Yorkba költözött, ahol sorozatban akarta gyártani az általa kifejlesztett játékokat. 1922-ben visszatért Európába. Először Olaszországban telepedett le, majd később átköltözött a francia tengerpartra. A mediterrán kultúrával való megújult kapcsolata művein is tükröződött, melynek nyomán egyre inkább a Noucentisme technikai megoldásaihoz tért vissza. 1926-ban Párizsban telepedett le. Ezt követően készült festményei a fauvizmus és az afrikai művészet hatásáról tanúskodnak, ami egyfajta kubista jelleget kölcsönzött munkáinak. Az 1930-as évek elején rátalált saját egyéni, rendkívül eredeti stílusára, amelyet „konstruktív univerzalizmusnak" nevezett el. Egy madridi látogatása nyomán, amelynek során csalódnia kellett az általa várt sikerben, 1 934-ben úgy döntött, visszatér Uruguayba. Haláláig igen tevékenyen népszerűsítette kivételesen újító szellemű művészetét.
