Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
26 Miró előtt Dali után Hamarosan barátságot kötöttem velük, noha nem osztottam nézeteiket. Ök az alapozó órák után kimentek a külvárosokat festeni - az idő tájt mindannyian Zolát olvasták -, és az avantgárd festőket, Claude Monet-t, Sisley-t és Renoirt utánozták." „En az ellenkező utat követtem, és az Akadémia művészeti könyvtárát bújtam. Mindazonáltal egy dologban egyetértettünk: hogy semmi értelme folytatni az Akadémiát, ez időfecsérlés csupán." Hogy a könyvtárhoz hozzáférjen, Torres Garcia belépett a vallásos Sant Lluc Művészeti Körbe, annak ellenére, hogy egyetlen barátja sem követte példáját: „Vég nélkül olvastam a vaskos könyveket filozófiáról és irodalomról: Kantot, Schopenhauert, Hegelt és Goethét egyfelől, Homérost, Sophoklést, Aiskhylost, Platánt, Horatiust, Epiktétost másfelől. Rengeteg könyvön átrágtam magam ekkortájt." Ha ezeket az olvasmányokat Torres Garcia barátainak Zolájával vetjük össze, jól láthatjuk, milyen nagy volt a különbség közte és a Colla del Safrà általa említett festői között. A művész két előadásából - A művészi szóról, illetve A végtelenről és a korlátozottságról a művészetben - jól lemérhetjük intellektuális képzettségét. Torres Garcia bejáratos volt Gaudí művészeti körébe is, s együtt dolgoztak a mallorcai székesegyház festett üvegablakain. 1904-ben kezdte közzétenni művészetelméleti írásait. Az Augusta et Augusta című tanulmány az Universität Catalana kiadványban jelent meg, míg A mi rendünk és a mi utunk című az Emporban. Torres Garda ebben az időben részt vett a Noucentisme előkészítésében. A képzőművészetet tekintve Lautrec iránti érdeklődése vezette el Puvis de Chavannes felfedezéséhez. „Puvis művészete olyan renddel ajándékozott meg a festészetben, amelyhez mindig fordulhattam, miközben egyszersmind hagyományos művészeti forma is volt: ez volt az, amire vágytam. Minthogy olyan földön éltem, ahol a hagyomány nagyon is jól meghatározott volt, ezért nem kellett egyebet tennem, mint felkutatnom azt. A téma adott volt: Katalónia mediterrán ország. Ezért kellett művészetemnek a kollektív klasszikus hagyományt követnie." Ez a filozófia vezette el őt, túllépve Puvis de Chavannes szimbolizmusán, a klasszikus modellekhez. Az Eugeni d'Orséval párhuzamos fejlődés valószínűsíteni látszik, hogy közeli együttműködésben álltak. Torres Garcia eközben felelevenítette a falfestészet hagyományát. 1908-ban a Sant Agustí-templomban festette ki az Oltáriszentség-kápolnát, számos freskót készített a Divina Pastora temploma számára, és Pere Coromines hivatalába a barcelonai városházán. 1910-ben két kiemelkedő jelentőségű falképet készített a Brüsszeli Világkiállítás uruguayi pavilonja számára. A festészetnek ez a dimenziója nyilvánvalóan a mediterrán klasszicizmusba való alámerülésből fakadt. Eugeni d'Ors közvetítésével Prat de la Riba 191 2-ben megbízta a festőt azzal, hogy készítsen falképet a mai katalán tartományi parlament Szent György csarnokába. Torres Garcia fáradhatatlanul dolgozott ezen a feladaton. 1 91 3-ra elkészült az Örök Katalónia című képe, majd 1915-re Az emberiség aranykora is. 1916-ra a két végső darabot is befejezte Múzsák a Parnasszuson, illetve Csupán szimbólum az idő címmel. Noha egy ötödik, az iparnak szentelt freskó vázlatait is elkészítette, ennek kivitelezésére már nem került sor, minthogy együttműködése a városházával megszakadt. Ez nemcsak őt, de egész Barcelonát is felzaklatta: a nézeteltérés hullámai csak 1926-ra ültek el. A művész ekkor felajánlotta, hogy ingyen befejezi festményeit, ám ajánlatára sohasem kapott egyértelműen igenlő választ. Ezek a murális képek voltak a Noucentisme utolsó képviselői. Az 1 91 5-ös képről Torres Garcia maga írta Dialógusaiban [Diàlegs, Terrassa, 1915): „Középkori királyok dicsőséges árnyai, akik egykor templomokat és palotákat emeltettek, akárcsak a ködös észak országaiban; ti hagytátok ránk
