Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
G а и d í tó I Tàpiesig 23 tai) köre által támogatott 1936-os kiállítása a Sala Estevában, mindez egyaránt azt jelzi, hogy a városhoz szoros szálak fűzték Pi- cassót, amelyeket csak a spanyol polgárháború tudott gyökeresen szétszakítani. Ezt követően Picasso sohasem tért vissza Spanyolországba. Ám Barcelona iránt érzett bensőséges szeretete a diktatúrán is túllépett, mintázta kiállításon bemutatott művek tanúsítják. Barcelona 1963-ban nyitotta meg az Aguilar-palotát a nagyközönség előtt: itt helyezték el a városi múzeumok közös Picasso-gyűjteményét. így vált valóra a művész és a város közös álma, hogy élő tanúságot tegyenek szoros kapcsolatukról. Picasso öt évvel korábban tizenhat kerámiamunkáját adományozta a városnak. Ekkor szánta rá magát hűséges barátja és titkára, Jaume Sabartés is, hogy a saját gyűjteményét is Barcelonának adományozza egy Picasso Múzeum létesítésére. A távolság ellenére a múzeum tervei mélyen érintették Picassót. A város 1 960-ban avatta fel a múzeumot, amely az eredeti gyűjtemény mellett egyéb munkákkal is gazdagodott, így a Gustavo Gili könyvkiadó által az 1959-es La Tauromaquiához használt illusztrációk eredeti példányaival, és fiatalkori barátai által vásárolt vagy adományozott egyéb művekkel. 1968-ban, Sabartés halálát követően Picasso a múzeumnak adta a Las Meninas és az Ets Cotomins (A galambok) sorozatait is. 1 970-ben kerültek ide a család által őrzött legkorábbi képei, amelyek ilyenformán a művész első alkotói korszakának újabb darabjaival gazdagították a gyűjteményt. E művek szerepeltetése a Sala Gáspár galériában megrendezett kiállításokon igen fontos szerepet játszott a művész és Katalónia kapcsolatának megújításában. Tizenkét ilyen kiállításra került sor, amelyeken a barcelonai közönség találkozhatott Picasso legfrissebb munkásságával is. Míg az Art Nouveau a kulturális és nemzeti önkifejezés formájának számított, a Noucentisme áramlata a kulturális eszme és a politika szimbiózisának jóval konkrétabb formája volt. 1 906-tól kezdve, egészen Primo de Rivera tábornok diktatúrájáig - aki 1923-ban vezetett be katonai diktatúrát, megsemmisítve ezáltal a katalán etnikai önkifejezés minden addig elért eredményét -, a Noucentisme szándéka az volt, hogy saját identitással ruházza fel Katalóniát. A mozgalom az új identitást, politikai, kulturális és társadalmi eszközök segítségével, a tartomány egész területére ki akarta terjeszteni. A nyelv, a nevelés és a társadalmi infrastruktúra egyaránt részei voltak ennek a megújulásnak, amely párhuzamosan haladt a hasonló európai törekvésekkel. Ebben a korszakban egységesítették a katalán nyelvet, aminek két nagy állomása a katalán nyelv 1 906-ban megrendezett első nemzetközi kongresszusa, illetve a Katalán Tanulmányok Intézetének Pablo Picasso A műteremben. 1965
