Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
G а и d í tó I Tàpiesig /7 1 893) mutatta be munkáit a Sala Parés nevezetű galériában. Rusinol a realizmus iránt vonzódott, mint azt jól mutatják portréi és az irodalomból vagy anekdotákból merített, helyi szokásokat és figurákat felvonultató kompozíciói, mely utóbbiak Whistler hatását tükrözik. Szürke árnyalatokban gazdag palettájával sajátos atmoszférát tudott teremteni képein. Ecsetjével megörökítette Barcelona külvárosait, Párizsban a Moulin de la Galette környékét, ahol a műterme volt; kerülte a rikító megoldásokat, s előnyben részesítette a plein air festészetet. Rusinol Katalóniába visszatérve fedezte fel Sitges kis tengerparti városát. 1 891-től kezdve itt festett művei fénnyel telítődtek és kivilágosodtak. Tájképein azonban nem a tágas látóhatárt örökíRicard Canals Costa Brava-i halászok. 1913 tette meg, hanem inkább az irodalmi visszhangokkal teli intim részleteket, belső kerteket. A Modernizmus festőinek ebből az utolsó generációjából nem szabad kihagynunk Francesc Gimenót (1 858-1 927), akinek művészete csupán jóval halála után nyert elismerést. Első egyéni kiállításait 1913-ban rendezte Barcelonában, a Dalmau Galériában. Gimeno szegény családban született, igen nehéz életet élt, s rendkívüli mértékben hatottak rá a századforduló libertinus eszméi. Egész életét és teljes érdeklődését kizárólag a festésnek szentelte. Szélsőséges expresszionizmusát jól tükrözik témái, amelyek a tájképeken kívül közeli környezetére és családjára korlátozódtak. Kortársaival ellentétben Párizs helyett Madridba ment tanulni. Itt 1 884 és 1 887 között Carlos de Haés kurzusait látogatta, aki megtanította őt arra, miként fessen a szabadban, hogyan szakítson a tájképfestés romantikus hagyományával, és miként foglalkozzon a természeti modellel. RICARD CANALS Barcelona, 1876- 1931 Canals a festészet iránt fiatal korától érzett érdeklődését autodidaktaként teljesítette be, különféle festőcsoportokhoz csatlakozva, többek között a La Colla Del Sátrához. Itt találkozott és kötött barátságot olyan festőkkel, mint Nonell, Mir, Gual, Pitxot, akikkel közös érdeklődésük késztette a külvárosok, koldusok és cigányok festésére. 1 896-ban először utazott Sevillába, ahol lenyűgözte őt Andalúzia világa. Ettől fogva festményeiben is ezt a hangulatot igyekezett megragadni. Egy évvel később Párizsba ment Isidre Nonell társaságában. Munkái kedvező fogadtatásra találtak úgy a közönség, mint a kritikusok körében. Egy későbbi párizsi útján kötött barátságot Pablo Picassóval, akivel több ízben is együtt készítette a bikaviadalról és „manolas'-tó\ készült, jellegzetesen spanyol tárgyú munkáit. Noha élete végéig változatos témákon dolgozott, későbbi éveiben mégis inkább a portréfestészet felé fordult, és aktívan részt vett Barcelona kulturális életének formálásában. Jelentős szerepe volt a Les Arts i els Artistes |A Művészetek és a Művészek) nevű szervezet megalapításában, ahol évenként kiállította műveit, és amelynek elnöke is volt. Barcelonai hivatalos elismerésére 1920-ban került sor, amikortól a Múzeumi Bizottság tagjává nevezték ki, és külön termet biztosítottak számára az Exposició dÁrban. Elhatalmasodó tüdőbaja egyre komolyabban gátolta a munkában; ennek ellenére részt vett számos kiemelkedő projektben, amelyekre a barcelonai városi tanács, illetve az 1929-es Világkiállítás adott megbízatást.
