A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1921-1923

A „KÉVE” Művészegyesület 13. kiállítása, Konstantin Frida Kéve-tag művész hagyatékának bemutatása, 1922. február

KONSTANTIN FRIDA. Azok közt a képek közt, amelyek Konstanti n Frida nevét viselik, van néhány, amelyeken tavaszi virulásban pompázó gyümölcsös látható, ágról-ágra fonódó fehér virágfüzérrel. Nekünk ma ezek a festmények csaknem szimbolikusak, emlékezetünkbe idézik szerzőjük alakját, akinek élete éppen ilyen virágzásban pompázó tavasz volt, mig egy zord napnak fagya egyszerre véget nem vetett szépséggel átszőtt életének. A művésznő, akinek hagyatékát e néhány sor kiséri, mindössze tiz éven át élhetett annak, amire a természet teremtette: alkotó-művészetének. De mintha sejtette volna korai halálát: egy benső erély szokatlan hévvel serkentette tehetségét beható és termékeny munkára, aminek gyümölcse ennek a kiállításnak anyaga. Mi lett volna a folytatása, azt csak sejtjük. Korai elmúlásával — úgy érezzük — nemes érték ment veszendőbe művészetünkre nézve. Mert — bár Bécsben -született (1884. május 10), — lelkével egészen hozzákötődött ehhez a mi földünkhöz. Hányszor emlegette, hogy igazán otthon csak itt érzi magát s hogy ennek a földnek ereje az ő ereje is. Itt járta szabad mezőinket, itt bolyongott erdőrengetegeinkben, itt szívta magába ódon városaink, nemesi kúriáink, kastélyaink emlékekkel átitatott levegőjét, nagy gyermek-szemével itt bámulta a vihar zúgását, a zajló folyó jégtorlaszait, itt találta meg szive boldogságát. Végül, ami művész-életére döntőn hatott, itt mélyedt először tudatosan s a nála megszokott hévvel művészeti tanulmányokba, sógorának Szablya-Frischauf festő-tanárnak vezetése mellett (1905—7). Ez megszabta élete további folyását: hiszen ezzel megszerezte magának az eszközöket, amelyekkel minden egyebet túlárasztó művész-vágyait formába önthette. Konstantin Frida azonban nem annak a véletlennek köszöni pályája irányát, hogy a nővére, Szablya Ferencné Lohwag Ernesztin szintén művésznő s hogy sógora festőművész. Mert a természet nagy csodája már gyermekkorában minden egyébnél jobban lekötötte; megilletődéssel, a gyermeklány elmerengésével bámulta, szótlanul imádta, napról-napra lelkébe gyűjtötte a nagy misztérium érthetetlen, de szivét megdobbantó jeleit. Épp oly szótlanul s észrevétlenül figyelte Ernesztin nővére munkálkodását, akihez egyébként is a legmelegebb, meghitt szelő