A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1894-1900

A Nemzeti Szalon tavaszi kiállításának katalógusa, 1900.

9 váljak két képemtől. Ezeket Munkácsy festette, mikor 1879-ben nálam lakott s én neki szállást adtam egy évig, s a mint tőlem tellett, segítettem is. Ez a fordulat meglepett. Most, mikor a nagy mester kihűlt teste pár nappal elébb még itt feküdt közöttünk gyászpompában a ravatalon kiterítve, s egy egész nemzet zokogott a szomorú veszteségen — szivünk is fogékonyabb a megindulásokra, s mélyen meghat mindaz, a mi a mester sorsával és életével összefügg. Ugy vagyunk mi is, mint az a gyászoló család, a mely a frissen hantolt sírtól hajlékába visszatér s szemébe tűnik minden kicsinység, a mely az elvesztett drága halottra emlékeztet, s a melyre talán soha azelőtt még ügyet sem vetettek. Ilyenkor ereklyévé lesz szemünkben minden. Az a szék, a melyen ült. Az a bútordarab, a mely neki kedves volt. Az a pohár, a melyből ivott. Az a kézírás, a melyet összetépve hajított a papiros kosárba. Hiszen mindez az ő édes keze nyoma! Azé az áldott kézé, a melyet többé soha szivünkhöz nem szoríthatunk mi s a melyet áldólag fejünkre tenni többé nem fog soha ő; mert hiszen ott porlad már szerető szivével együtt a földben. így hatott meg engem is az a néhány szó, mikor előttem láttam állni a mester legelső Mecenását. Midőn pedig a megindulás szivem mélyéből felküzdötte magát, szememben könyekre vált. Az öreg folytatta: Bécsből jött le a Munkácsy ur hozzám 1865-ben. Én akkor a Lipót-utca 41. szám alatt laktam, ahol egy kis ruhatisztító műhelyem volt. Egy kis világos szobámat bérbe adtam és ezt a művésznövendék kivette. Bizony kérem, nagyon sanyarú sorsa volt. Szegény feleségem sokszor megszánta, s mikor láttuk, hogy egy betevő falatja sincs, megosztottuk vele a mi szűk ebé-